Olimpia

Nem Szabadföld Kupát vagy Barátságversenyt, hanem olimpiát. Így döntött szerdán a Magyar Olimpiai Bizottság közgyűlése, s a bemutatott megvalósíthatósági tanulmány szerint Magyarország képes 2024-ben olimpiát rendezni, ráadásul a város esélyes pályázó, az országnak pedig megéri otthont adni a játékoknak. Igaz, erre még a fővárosnak is rá kell bólintania, de az már jószerivel csak formaság. Aztán ha az is megvan, leshetjük a Nemzetközi Olimpiai Bizottság válaszát.

De addig sem fogunk unatkozni, annyi szent, számok fognak röpködni – egyébiránt már röpködnek is –, hivatásos és amatőr szónagykereskedők diszkontáron kínálják majd harmadosztályú frissességű, gyorsan romlandó portékájukat, amelynek az a neve: Miért nem kell nekünk az olimpia?

Az egyik térfélen áll majd a PricewaterhouseCoopers nemzetközi tanácsadó cég ezerháromszáz oldalas tanulmánya, amely a rendezés előnyeit ecseteli, és hétszázhetvennégymilliárdra taksálja a költségeket, mégis jelentős anyagi hasznot remél, a másikon pedig több tucat Bolyai oszt, szoroz és gyököt von, majd lefordítja nekünk, hogy abból a pénzből hány inkubátor, egyszer használatos fecskendő, kórházi páncélszekrény és kakaómentes számítógép vásárolható. Márpedig az kell a népnek, nem pedig a hülye olimpia. Különben is, egy satnya, vidéki kis nemzet ne kavarjon bele a nagyok játékába, mert abból aztán tényleg semmi jó nem sülhet ki, csak valami otromba, mucsai zagyvaság.

Mellesleg – és ez már saját, maszek vélemény – az atlantai játékoknál még aligha rendezhettek bugrisabb olimpiát, pedig azt a világ ura vette meg, előkotorva néhány dollármilliót vagy -milliárdot a párnacihából. És érdekes, hogy akkor vagy utána az amerikai ügyészség nem értesült semmiféle korrupcióról, nem szaglászott a NOB portája körül, mint manapság azt a FIFA háza táján teszi.

A Pricewaterhouse hét fontos gazdasági előnyt emel ki tanulmányában: a munkahelyteremtő hatást, az állami költségvetés ezeregyszázmilliárd forintra becsült bevételeit, a gyorsabb gazdasági növekedést, a háztartások többletbevételét, a megnövekedett turisztikai bevételeket, az ország versenyképességének növekedését, az európai uniós fejlesztési pénzek hatékonyabb felhasználását, valamint Magyarország és Budapest ismertségének, jó hírének erősödését. Hogy így lesz-e vagy sem, egyelőre nem tudni, a válasz csak hit és oldal kérdése. Mindenesetre hírünk már így is van, de hogy van mit rajta javítani, az kétségtelen. Most jönnek majd varázslatos szómágusok, és adnak neki. Mármint a hírünknek. Alappal vagy éppen alap nélkül, lesz itt majd abcugozás meg pfujolás, rasszizmus meg cigánykérdés, idegengyűlölet meg intolerancia, lesznek hiányzó emberi jogok, és nyilván akad majd haladó, baloldali magyar európai parlamenti képviselő, aki összefogva Rui Tavaresszel és Ulrike Lunacekkel felveti: hasson a NOB-ra az EU, hogy olyan ország, amelynek miniszterelnöke bevándorlásellenes és halálbüntetésről beszél, ne is szagolhasson az olimpiarendezés közelébe.

De ha mégis, ha valami csoda folytán 2017-ben mégis mi kapnánk a rendezés jogát, minden bizonnyal Magyarhonból indulna útjára a játékok bojkottjának nemes eszméje.

Mit tegyünk, ilyenek vagyunk. Már Árpádékkal sem akart mindenki kimozdulni Etelközből, s bár most gyakran szívesen engedünk a színes Nyugat csábító hívásának, mindentudó legjobbjaink kivételével menthetetlenül, végérvényesen megmaradtunk provinciálisnak. Na, ezért mondják nekünk a legjobbak, hogy kuss! Szó sem lehet semmiféle olimpiáról, tessék csak szerényen beérni a falusi dolgozók szpartakiádjával. Azt még meg tudjuk rendezni, igaz, akkor is lesz néhány pedagógussztrájk meg éhségmenet, de ha már a rezsicsökkentést kibírtuk, kibírjuk azt is. Legfeljebb össznépileg – az MSZP-kórus vezetésével – elénekeljük az Internacionálét. Hogy lássa a haladó világ, itt nem nacionalista sportkezdeményezésről – ahol nemzetek küzdenek egymás ellen –, hanem haladó népi kezdeményezésről van szó.