Obama hagyatéka

„Izraelnek nyilvánvaló kötelessége, hogy leállítsa a zsidó telepek építését a megszállt területeken, a békét előirányzó 2003-as útitervnek megfelelően, (…) és végre elkötelezze magát a kétállami megoldás mellett” – ezt maga Barack Obama nyilatkozta 2009 tavaszán, miután az Egyesült Államok frissen hivatalba iktatott elnökeként először fogadta négyszemközti találkozón Benjamin Netanjahu izraeli kormányfőt. A gyakran „történelmi jelentőségűnek” minősített, az Egyesült Államok és a muszlim világ között „új kezdetet” hirdető, 2009. június 4-én elmondott kairói beszédében Obama a következőképp fogalmazott: „(…) a palesztin emberek helyzete nem tolerálható. Amerika nem fog hátat fordítani a palesztinok vágyának a méltóság, a lehetőség és egy saját állam iránt.” A néhány nap múlva leköszönő amerikai elnök ehhez hasonló, az illegális izraeli telepek bővítésének teljes befagyasztása mellett síkra szálló, magasztos nyilatkozatokkal vállalta az elnökséget, kampányában mindvégig kulcsfontosságú ügyként kezelve az izraeli–palesztin konfliktus megoldását és a Közel-Kelet stabilizálását.

Obama színre lépésével a palesztinok tehát joggal várhatták a több évtizedes tehetetlenség, a jogfosztottság táplálta düh és a kilátástalan jövőképből fakadó frusztráció alól való feloldozás lehetőségét – de csalódniuk kellett. Obama ugyanis – ahelyett, hogy rászolgált volna a hivatali idejének első évében neki ítélt Nobel-békedíjra – amelyet a népek közötti együttműködés terén kifejtett rendkívüli erőfeszítéseiért (?) kapott –, az elmúlt nyolc évben egyetlenegyszer sem használta ki az Egyesült Államok elnökeként birtokolt rendkívüli befolyását. A beiktatásakor a megváltó szerepében tündöklő Barack Obama ehelyett semmitmondó beszédekre és üres nyilatkozatokra fecsérelte a neki ajándékozott nyolc évet.

De ne legyünk igazságtalanok Barack Obamával: példátlan, sőt irreális elvárásokkal kellett szembenéznie hivatalba lépésekor, hiszen a Közel-Keletre fókuszáló kampányában az iraki és az afganisztáni háború lezárását, a muzulmán világgal való kiegyezést és a regionális ellenfelekkel való tárgyalási hajlandóságot hirdette meg, az izraeli–palesztin konfliktus megoldása már csak a habon a cseresznye volt. Ráadásul a személyét övező lelkesedés nemcsak különleges életútjának, karizmatikus személyiségének és népszerű politikai üzeneteinek szólt, hanem egyúttal a megelőző adminisztráció teljesítménye fölötti ítélet is volt. Talán a belpolitikai kényszerek, vagyis a befolyásos Izrael-barát lobbicsoportok, a szintén Izrael-párti – republikánus többségű – Kongresszus és a jobboldali izraeli kormány hajthatatlanságának hibája is, hogy – a politikai kockázatoktól megtorpant – Obama és jobbkeze, John Kerry külügyminiszter még csak részlegesnek mondható sikereket sem ért el a béketárgyalások során – Izrael nagy megelégedésére.

A Fehér Ház kulcsát napokon belül Donald Trumpnak átpasszoló Barack Obama aztán hirtelen tett valami látványosat, mégpedig az elnökségének utolsó napjaival járó következménynélküliséget kihasználva megteremtette a lehetőséget arra, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa határozatban szólítsa fel Izraelt a megszállt palesztin területeken folytatott telepítések leállítására. A pénteken elfogadott, jogilag kötelező érvényű határozat azt követeli a zsidó államtól, hogy „azonnal és teljes körűen vessen véget a telepítéseknek a megszállt palesztin területeken, köztük Kelet-Jeruzsálemben”, ami a palesztinoknak valóban történelmi siker, hiszen e kérdéskörben az Egyesült Államok 1979 óta először nem élt a vétójogával, helyette tartózkodott a szavazáson. Mielőtt azonban ezért a búcsúgesztusért aranyba öntenénk a leköszönő elnök világpolitikán hagyott lábnyomát, ne feledjük, hogy ez a Barack Obama ugyanaz, aki szemrebbenés nélkül nézte végig, ahogy Benjamin Netanjahu minden eddiginél jobban felgyorsította az illegális zsidó telepek bővítését Ciszjordániában. Az izraeli miniszterelnök dühkitörése és látványos ellenintézkedései tehát teljesen alaptalanok, bár indulatossága annyiban érthető, hogy Obama váratlan húzása miatt a legfontosabb zsidó ünnep, a hanuka kellős közepén kellett a külügyminisztériumba siet­nie. De búcsúzóul tulajdonképpen nyugodt szívvel kinevezhetné amerikai kollégáját az izraeli telepesek ernyőszervezetének számító Yesha Tanács tiszteletbeli tagjának is – a nyolc év után maga mögött hagyott örökséget tekintve legalábbis erre a címre jobban rászolgált, mint az idejekorán odaítélt Nobel-békedíjra.

De most legalább Barack Obama megkönnyebbülve, széles mosollyal az arcán pakolhat bőröndjébe, hiszen az elnökségének végére időzített intézkedésével úgy tűnhet, mintha letett volna valamit az asztalra. És különben is, kit érdekel, hiszen pártja, a demokraták keserves vereséget szenvedtek az elnökválasztáson, és már úgyis minden teher Donald Trump vállát nyomja. Vagyis tulajdonképpen az övét sem, hiszen a megválasztott elnöknek semmiféle nyilvánosan tett kötelezettségvállalása nincs sem a kétállami megoldással, sem pedig a telepespolitika visszatartásával kapcsolatban. Trump ráadásul a telepespolitikát támogató, a kétállami megoldás létjogosultságát megkérdőjelező David Friedmant választotta az Egyesült Államok iz­raeli nagykövetének, aki „az egységes és oszthatatlan Jeruzsálemet” tartja a zsidó állam fővárosának, ezért a tervek szerint – példa nélküli módon – oda is költözteti Tel-Avivból az amerikai nagykövetséget.

Trump egyébként az ENSZ BT döntésére reagálva közölte, nem ért egyet azzal, de aggodalomra semmi ok, mert ő ennek ellenére is „létre fogja hozni a békét”. Amerika számára pedig különben sem életbe vágó egy független palesztin állam.