Amikor azt mondta az első menedékkérő, hogy engedj be. És aztán a szavakkal romlott el minden. Talán Bábelnél. Amikor az Úr nem nézhette tovább az ember mindentudását, önhitt pöffeszkedését, összekavarta a szavakat, és azóta sem értjük a másikat. Kommunikálunk ugyan, vagyis hazudunk azóta is egymásnak derekasan – állítólag több mint hatezer nyelven és ki tudja, hány dialektusban –, s nagy-nagy jólétünkben, féktelen gőgünkben áldásnak tudjuk a kultúrák újkori összezagyválását.
Igen, hazudunk. Hazudunk kegyesen, hazudunk fensőségből, hazudunk sunyin, hazudunk butaságból, hazudunk érdekből, hazudunk lenézésből, hazudunk léhaságból, hazudunk… És hazudunk. Hazudik a fiú a lánynak, a politikus a választóinak, a diák a tanárnak, az orvos a betegnek, egyszerűen a hazugság tartja össze és működteti a világot. Különösen azóta hazudunk rendületlenül, amióta a világ üzemeltetői feltalálták nekünk a píszít, a politikailag korrekt beszédet. Most már jólneveltségből, illemből is kénytelenek vagyunk hazudni. Nem merjük nevükön nevezni a dolgokat, pedig már az egykoron mindenható magyar főnyelvész, Kádár apánk – pontosabban, Kádár egyes vagy kettes szülénk – is megmondta: a krumplileves az legyen krumplileves! De már nem az. Nem néger a néger, nem cigány a cigány, nem farizeus a farizeus, nem terrorista a terrorista, nem migráns, hanem menekült a gazdasági bevándorló, és nem Kalasnyikov, hanem fegyvernek látszó tárgy ugat szorgalmasan a párizsi éjszakában.
És mások mondják meg nekünk – szigorúan betartva a píszí és a demokrácia játékszabályait –, hogy megmaradhatunk-e magyarnak, vagy éppen a nagy multikulti jegyében be kell olvadnunk a népek nagy, színes, tarka és persze csak így egészséges világába. Mint a fizetett gyönyör őstermelői, minden titkunkat tudják, a pénzért vett nász után minden gondolatunkat kilesték, minden vágyunkat meghatározzák. Ők írják elő számunkra is, hogy élhetünk-e, halhatunk-e, ölhetünk-e, álmodhatunk-e, hallgathatunk-e, meg persze hazudhatunk-e ezentúl is magyarul.
Ha azt mondjuk, kérem, mi vagyunk többen, a demokrácia játékszabályai szerint hadd döntsük el mi magunk, hogy mégis, milyen világban szeretnénk továbbhazudni az életünket, arra az a válasz, hogy hohó, az nem megy, mert mi lesz a kisebbségekkel! Ha pedig mi lennénk a kisebbség, a retrográd, magyarkodó, deviáns banda, akkor pedig egyszerűen kuss nekünk. Igen, ilyen szimplán, cseppet sem politikailag korrekt nyelvezettel: kuss! Kuss, különben jön Brüsszel, jönnek az ilyen-olyan jog-, természet- és állatvédő szervezetek, begőzölt vagy csak lepénzelt aktivistáikkal, és több mint hatezer nyelven – megint nem beszélve a dialektusokról – kiátkoznak bennünket, és máris kívül találjuk magunkat a domesztikált vadak nagy, nemes, gőgös internacionalista közösségén. Eredendő embervoltunkra, humanizmusunkra, egyébként pedig nem létező és nem is kívánatos keresztény gyökereinkre, értékeinkre hivatkoznak, s ránk förmednek, hogy barbárságunk miatt még az ő arcbőrük is vörös-rózsaszín pírban ég. Ez persze úgy is értelmezhető, hogy minden esetben csak egy igazságot ismerünk, csakhogy nem mi, kicsik, senkik írjuk a nagy világjátszma nyelvi és játékszabályait.
Érdekes, hogy Schengen nem kerül elő a szivárványos, cifra retorikai ládafiából. Nem. Csak szorgalmasan kerítéseznek. Kerítéseznek, de hogy egykoron mi is csatlakoztunk Európa belső határainak eltörléséhez s ezzel külső határainak megvédéséhez, valahogy senkinek nem jut az eszébe. Csak a kerítés, kerítés, kerítés, amely mostanság furcsa módon természetes úton szaporodik. Egészséges – hivatalosan, polkorrekten egészségtelen – utódokat hoz létre. Bár ettől mi még megmaradunk vidéki surmóknak, barbár nyelvünkkel és habitusunkkal Európába tévedt suttyóknak.
Igen, igen. A nyelvünkkel mindenképpen baj van, hiszen a portugál mellett Európában a legnehezebb. Sőt annyira nehéz, hogy ezt már a portugálok sem értik. Éppen itt az ideje, hogy jöjjön már a mindent feloldó, mindent egybe olvasztó globálangol. A drága magyar szavak pedig máraiasan elporlanak, elszáradnak majd a szájpadlat alatt. És a globális nyelvtehetségektől ezeregyszáz év után megtanulunk végre európaiasan, politikailag korrekt módon enni, inni, aludni, álmodni, hazudni, hinni, szeretni, gyűlölni, ölni és öletni.
Bár az öletés és a hazugság már eddig is ment. Sőt, ha mereven maradunk a píszínél, a magyarul hallgatás is. Talán ez a legbölcsebb ezekben a nehéz, rebellis időkben.