Nyelvek versenye

Ne legyünk soviniszták! Ne hangoztassuk, főleg mások előtt ne, hogy a világon legszebb a magyar nyelv. Mert ha mégis az lenne, mit szóljon hozzá az olasz, a francia és a spanyol, akinek nyelvében benne van a latinok lényegre törő szabályossága, a mediterrán táj és kultúra szépsége, a fülbemászó muzsika és a beszéd dallama? Meglehetős költő volt a mi Petőfi Sándorunk, a Szeptember végén címmel költött verse a magyar nyelv és lélek örökbecsű kincse. Csakhogy ő azt is leírta, hogy „…óh, dicső természet, mely nyelv merne versenyezni véled…”, amit a vájt fülű idegen egy jerke bégetésének vélhetne.

Megszámlálták az angolok: Shakespeare összes műveiben száznyolcvanezer különféle szó olvasható. Arany János tizennyolcezer szóból válogatta ki a költeménybe valókat, a passzív szókészlete azonban tízszer annyit is kitett. Csupán az alig egy óra leforgása alatt elszavalható Toldi háromezer szóból alkot babérkoszorút a mesterének. Az átlag amerikai vígan elél ezer szóból, az alsóbb rétegek két-háromszázból is megértik egymást, és ha akciófilmekből halljuk a négybetűs „angol beszédet”, elég öt-tíz altáji kifejezés ahhoz, hogy mindent megértsünk. Évtizedek óta nem találkoztam azzal a szóval, hogy eszperantó. Pedig buzgón próbálkoztak az iskolában, délutáni szakkörben a művi világnyelv elsajátításával, terjesztésével, főleg az úgynevezett béketáborban, hogy a nagy szláv atyuskának ne legyen gondja megérteni magát a kis szláv és nem szláv alattvalókkal, csatlósokkal. Ötödik osztálytól az egyetemig kötelező volt az orosz nyelv tanulása. A Szamuely Tibor Általános Iskola zsibongójában fényeskedő fejszobor fölé ez volt írva: Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog! Apám, aki csak pár szót értett azon a nyelven, azt mondta nekem: azért fog sokáig élni a kopasz, mert jár az SZTK-orvoshoz. Az angol–amerikai nyelv „az imperialisták mételyező eszköze” volt, a német a „fasisztáké”, a francia, olasz és spanyol a megtűrt kategóriába tartozott. Idős, nyugdíjas tanárnőknél lehetett tanulni nyugati nyelveket, szerény óradíjért.

Angolul először képregényekből, később Beatles-számokból, még később a mozifilmekből meg a sportnyelvből pallérozódtunk. Jó lóra tettünk: az elmúlt fél évszázad alatt meghódította a világot az angol, a hosszú békekorszak amerikanizálta Nyugat-Európát, Latin- és Dél-Amerikát, Ázsia és Afrika nagy részét. Minket is megtalált, mi is elkaptuk az Amerika-ragályt a popkultúra ragadozóitól. A hazai diszkókban angolul visítoznak a csajok, káromkodnak a pasik. Manapság minden Európába igyekvő afrikai, közel-keleti és ázsiai bevándorló ért és beszél angolul. Annyira, amennyire szüksége van.

Nincs is ezzel semmi baj, sőt: mindenki tanuljon meg angolul vagy/és németül meg spanyolul, hogy ne legyenek a magyarok külföldön kézzel-lábbal mutogató, orrtúró bunkó Göre Gáborok.

Amikor én még kissrác voltam, meg kellett tanulnunk a kötelező verseket, a János vitézt, meg a Toldit is, Gárdonyi-, Jókai- és Mikszáth-regények tartalmából kellett felelnünk. Máig sem felejtettem el, miket olvastam, több ízben is újra meg újra. Talán ezért tudok ma is lepötyögni egy cikket, mint nyugdíjas sajtómunkás. Angolul végül is Amerikában tanultam meg, vidéki ácslegényekkel együtt dolgozva. Nagyra tartom az angol nyelvet. A jenkit is, amennyiben nem a fenekük felől veszik a levegőt a beszédhez, ahogyan a britek szokják.

Versenyeznek a nyelvek a világ kommunikációs piacterein. Győz az erősebb, gyakorlatiasabb, könnyebben megtanulható. Utcahosszal vezet az angol az öreg sárgolyón. A világfutball, a Forma-1 hivatalos nyelve is az angol. Minden sportoló és sportrajongó megérti. Az analfabéták is.

Találtam egy érdekes példát. Mostanában import vasúti vagonokból álló gyorsvonat közlekedik a Déliből Szombathelyre és vissza, azon utazom Ajkáig. A vécéfülkében – ahol egy ideje már papír is található –, a régi szép időket idéző, ötnyelvű feliratos táblácska figyelmeztet a polgári magaviseletre. „Während des Aufenthaltes auf dem Bahnhof ist die Benutzung der Toilette nich gestattet!” Vagyis: A pályaudvaron való tartózkodás ideje alatt a toilette használata nem megengedett! – mondja a német (tükörfordításban). „Don’t use while Train is at the Station” – Ne használd, amíg a vonat az állomáson áll! – olvasható angolul. Nos, ez a különbség okozza, hogy nem a németek uralják Európát, hanem az amerikaiak 1945 óta. Amíg egy német elpötyörög egy összetett mondaton, egyezteti az igeidőket, a jenki már a következő állomáson van.
A magyar írás és beszéd közelebb áll a némethez, mint az angolhoz, volt elég időnk együtt élni német ajkú bevándorlókkal hét évszázadon át. Mégis, paradox módon, az angolt tanulják könnyebben, szívesebben a magyarok. Főleg a fiatalok. Divat az angol még vidéken is, a kamaszok körében is. Ajkán egy érettségi tablón a tizennyolc végzős lányból három Kitti nevűt számoltam meg.

A fenti vécéeffekt tanulsága, jóval tágasabb dimenzióban: „The tools made America great” – olvastam valahol. Amerikát a szerszámok tették naggyá. Könnyen le lehet fordítani magyarra, mindannyiunk számára hasznos tanácsként.