Vélemény és vita
Norvég tükör
A középkortól 1905-ig függőségben volt, létét – majd rapid meggazdagodását – csakis a természeti adottságainak köszönheti…
Norvégia messze van. Távol északon. De ma már csak annyi az út repült időben, mint vonattal Pestről Pécs. A norvég állami légitársaság két nagy, telt házas gépe naponta kétszer fordul Ferihegyen. Előre megváltott jeggyel még olcsónak is mondható, na de aztán, amikor norvég földet ér a lábunk… Csak erős idegzetűeknek!
Nem ez az első utam a vikingek földjén, családi közelség révén, ami mellett sokat nyom a latban az ott dolgozó szeretteink „hozzáadott értéke”. Az Oslótól félórányi vonatútra levő Asker város tengeröbölre és vitorláskikötőre néző negyedében, lévén péntek és Szent Márton névünnepe, a közel és távol egyetlen kocsmában landoltunk. A szerencse nem vak! Hetente egy nap van nyitva; a varjú sem vak, amelyik a Kraka nevű „bryggeri és pub” (serfőzde és csapszék) firmatábláján, odabent totemállataként díszeleg a jókora ivótér tartóoszlopán. Két fiatalember ötlötte ki, nyitotta meg nemrég. Ülőhely már nem jutott nekünk a padokon, hárman topogtunk a kerekasztal körül, és három kör sört csúsztattunk le egy órácska alatt. Húszféle választék volt csapon a legkiválóbb komlófőzetekből, a világos szőkétől a sötét barnáig; mi a 9,5 fokos barnával koccintottunk Márton-áldást. Koronában számolva négyszázharmincba, forintban tizenötezerbe került csak a legfinomabb és legdrágább kör sör. A csapos – amikor meghallotta, hogy magyarok vagyunk – hibátlan kiejtéssel mondta: Egészségedre!
Nem kérkedésből mesélem el mindezt. Inkább intelemként, az elképesztő különbségek láttán az ottani árak és jövedelmek, illetve az itthoni arányok között. Pedig Norvégia az 1970-es évek elejéig még Európa legszegényebb országai közé tartozott. A középkortól egészen 1905-ig függőségben (utóbb svéd perszonálunióban) volt, létét – majd rapid meggazdagodását – csakis a természeti adottságainak köszönheti. Területének – amely bő háromszor nagyobb a miénknél – harminc százalékát művelt (!) haszonerdő borítja. A feldolgozó-, építő-, bútor- és papíripar mindig keresett exportáru, ahogy a tengeri halászat is jó pénzt hoz: Norvégia a negyedik halnagyhatalom a világban. Sosem gondolhatták volna a régi, szegény norvégok, hogy a kietlen sziklahegységük több mint száz darab, kétezer méter feletti csúcsának hó- és vízcsapadéka egyszer majd többet ér az aranynál is. A villanyáram használatának felfedezése óta az ország nem ismeri az energiaszűkösséget, mindent árammal fűtenek, világítanak, legújabban az autók meghajtását is akkumulátorokra bízzák.
Az egy főre jutó villamosenergia-termelésben már az az 1960-as években is Norvégia vezetett Európában, a szerencse azonban még rátett nekik egy lapáttal: 1972-ben olajat találtak a hosszú, fjordokkal szaggatott nyugati tengerpart mentén. A kitermelt energiaforrásnak csak egy kis részét használják üzem- és járműhajtásra, a többit exportálják, és főleg a helyén hagyják a jövő nemzedékeknek. Így óvják a környezetet, még csökkentik is a benzinfogyasztók „terheit”, ami literenként duplája a miénknek.
Nem csoda, hogy szépen gyarapodik az ország lakossága is. Az 1978-ban még csak négymillió norvég száma mára ötmillió fölé nőtt. „Bevándorlás” is történt, meg is lódult néhány éve, a sok külföldre tanulni kiutazó, vagy a „hiánynorvégok” helyébe jól jönnek a takarítók, szakképzett ápolók, orvosok, vasúti és repülőtéri munkások és a légi irányítók is. Ez utóbbiak amiatt is kapósak, mert az állami Norwegian Airlines légitársaság pár éve óriásit dobbantott az európai és amerikai utaztatásban; a cég épp a minap nyerte el sorban negyedszer a legjobb minőségű szolgáltatás díját. Ami a doktorokat illeti: a norvég állam nem tart fenn orvosi (és több más) egyetemi képzést, rábízza a dolgot a külföldi intézményekre; ami pedig a megélhetési bevándorlást illeti: a közelmúlt negatív változásaira azonmód STOP! jelzéssel reagáltak. Az ország 1972-ben nem csatlakozott a Közös Piachoz, és máig sem az Európai Unióhoz. Aligha gondolják meg magukat, a NATO-ba is csak azért lépett be Norvégia 1949-ben, mert északon a szovjet légierő rendszeresen – olykor még ma is, csak más felségjellel – megsértette a határát.
Képzeletbeli tükörben visszatekintve a régmúltba, egészen más meg nem is a norvégok és a magyarok őstörténete. Térben és időben hatalmas kiterjedésű valóság, témakör mindkettő. „Csak” a színterei és a főszerepelői mások. A szegről-végről ősi rokon svéd, dán és norvég – többnyire ősgermán eredetű – népek, nemzetségek kulturális, szellemi hagyatéka félelmetes nagyságú. Tárgyai, eszközei, fegyverei – régészeti kincsei – lenyűgözők. Szerencsém volt megnézni az oslói múzeumban a több méter vastag iszap-agyag réteg alatt ezer évet lappangó, egy darabban kiásott evezős, árbócos tengeri gályákat, a hozzájuk tartozó faragott fa és kovácsoltvas leletekkel, edzett acélkardokkal, kerekes járművekkel. Rátapintott a Dél-Európát több ízben körbeutazó Pál apostol, amikor azt jósolta: mi csak „tükör által homályosan” láthatjuk meg, érzékelhetjük és csodálhatjuk a múlt számunkra felfoghatatlan alkotó erejét, műveit. Az Észak-Európát számtalanszor körös-körül hajózó, majd 992-ben a „leendő Amerika” partjait is elérő és felfedező norvég vikingek nem Istenre bízták a vállalkozást, a Nap járására és a csillagok állására hagyatkoztak. És nyertek.
Abban a történelmi korban a magyarok is rég megtelepedtek a kies Kárpátok ölében. Őseink hosszú utat tettek meg keletről megindulván, mire ideérkeztek Észak-Ázsia végtelen tundráiról. Valahol Novgorod és Kijev között, a Dnyeper mentén, ahol a viking (varég; oroszul: varjág) kalmárok keleti kereskedő útvonala kereszteződött a mi hungarusaink nyugatra vezető széles útjával – találkozhattak is egymással. A kora középkori műveltségben bőségesen előfordulnak olyan motívumok, jelképek, különféle tárgyakat és fegyvereket díszítő elemek, amelyeket az északi hajósok és a lovas nomádok kölcsönösen ismertek.
Johannes Bronsted remek könyvében (A vikingek, Corvina, 1993) szemléletes térkép mutatja a középkori Európa népmozgásait szárazon és vízen, megmutatja a birtokba vételeket és államalapításokat. A krónikás Nesztor beszámolója szerint 940 és 995 között dúltak a legvéresebb hatalmi küzdelmek, trónkövetelések a normann (norvég) népek, dinasztiák közt. Ölbéli Olaf – akit még csecsemőkorában királlyá választottak – 994-től 1022-ig uralkodott. Hosszú korszakon át, Szent István királlyal egy időben, aligha tudván egymásról.
Volt azonban (és van ma is) egy közös, a 11. században szakrálissá emelkedett tárgyuk: István király kardja. Győrffy György alapművében (István király és műve, 1982) olvasható, képen látható a viking (norvég) eredetű kard, amelynek faragott csont markolatellenzőjét olyan griffes-indás faragás díszíti, mint a korabeli magyar szablyákat, övtáskákat.
A hármas uralkodói attribútum – korona, jogar, kard – közül a királyi kard 1270-ben, IV. (Kun) László idejében „a kincstár egy részének ellopásakor” (Győrffy) a csehekhez került. Most is a Hradzsin gyűjteményét képezi. Megnézném azt a norvég (svéd, dán) uralkodót, aki valamelyik államalapító ősének kardját a prágai múzeumban tartja.
Nem ez az első utam a vikingek földjén, családi közelség révén, ami mellett sokat nyom a latban az ott dolgozó szeretteink „hozzáadott értéke”. Az Oslótól félórányi vonatútra levő Asker város tengeröbölre és vitorláskikötőre néző negyedében, lévén péntek és Szent Márton névünnepe, a közel és távol egyetlen kocsmában landoltunk. A szerencse nem vak! Hetente egy nap van nyitva; a varjú sem vak, amelyik a Kraka nevű „bryggeri és pub” (serfőzde és csapszék) firmatábláján, odabent totemállataként díszeleg a jókora ivótér tartóoszlopán. Két fiatalember ötlötte ki, nyitotta meg nemrég. Ülőhely már nem jutott nekünk a padokon, hárman topogtunk a kerekasztal körül, és három kör sört csúsztattunk le egy órácska alatt. Húszféle választék volt csapon a legkiválóbb komlófőzetekből, a világos szőkétől a sötét barnáig; mi a 9,5 fokos barnával koccintottunk Márton-áldást. Koronában számolva négyszázharmincba, forintban tizenötezerbe került csak a legfinomabb és legdrágább kör sör. A csapos – amikor meghallotta, hogy magyarok vagyunk – hibátlan kiejtéssel mondta: Egészségedre!
Nem kérkedésből mesélem el mindezt. Inkább intelemként, az elképesztő különbségek láttán az ottani árak és jövedelmek, illetve az itthoni arányok között. Pedig Norvégia az 1970-es évek elejéig még Európa legszegényebb országai közé tartozott. A középkortól egészen 1905-ig függőségben (utóbb svéd perszonálunióban) volt, létét – majd rapid meggazdagodását – csakis a természeti adottságainak köszönheti. Területének – amely bő háromszor nagyobb a miénknél – harminc százalékát művelt (!) haszonerdő borítja. A feldolgozó-, építő-, bútor- és papíripar mindig keresett exportáru, ahogy a tengeri halászat is jó pénzt hoz: Norvégia a negyedik halnagyhatalom a világban. Sosem gondolhatták volna a régi, szegény norvégok, hogy a kietlen sziklahegységük több mint száz darab, kétezer méter feletti csúcsának hó- és vízcsapadéka egyszer majd többet ér az aranynál is. A villanyáram használatának felfedezése óta az ország nem ismeri az energiaszűkösséget, mindent árammal fűtenek, világítanak, legújabban az autók meghajtását is akkumulátorokra bízzák.
Az egy főre jutó villamosenergia-termelésben már az az 1960-as években is Norvégia vezetett Európában, a szerencse azonban még rátett nekik egy lapáttal: 1972-ben olajat találtak a hosszú, fjordokkal szaggatott nyugati tengerpart mentén. A kitermelt energiaforrásnak csak egy kis részét használják üzem- és járműhajtásra, a többit exportálják, és főleg a helyén hagyják a jövő nemzedékeknek. Így óvják a környezetet, még csökkentik is a benzinfogyasztók „terheit”, ami literenként duplája a miénknek.
Nem csoda, hogy szépen gyarapodik az ország lakossága is. Az 1978-ban még csak négymillió norvég száma mára ötmillió fölé nőtt. „Bevándorlás” is történt, meg is lódult néhány éve, a sok külföldre tanulni kiutazó, vagy a „hiánynorvégok” helyébe jól jönnek a takarítók, szakképzett ápolók, orvosok, vasúti és repülőtéri munkások és a légi irányítók is. Ez utóbbiak amiatt is kapósak, mert az állami Norwegian Airlines légitársaság pár éve óriásit dobbantott az európai és amerikai utaztatásban; a cég épp a minap nyerte el sorban negyedszer a legjobb minőségű szolgáltatás díját. Ami a doktorokat illeti: a norvég állam nem tart fenn orvosi (és több más) egyetemi képzést, rábízza a dolgot a külföldi intézményekre; ami pedig a megélhetési bevándorlást illeti: a közelmúlt negatív változásaira azonmód STOP! jelzéssel reagáltak. Az ország 1972-ben nem csatlakozott a Közös Piachoz, és máig sem az Európai Unióhoz. Aligha gondolják meg magukat, a NATO-ba is csak azért lépett be Norvégia 1949-ben, mert északon a szovjet légierő rendszeresen – olykor még ma is, csak más felségjellel – megsértette a határát.
Képzeletbeli tükörben visszatekintve a régmúltba, egészen más meg nem is a norvégok és a magyarok őstörténete. Térben és időben hatalmas kiterjedésű valóság, témakör mindkettő. „Csak” a színterei és a főszerepelői mások. A szegről-végről ősi rokon svéd, dán és norvég – többnyire ősgermán eredetű – népek, nemzetségek kulturális, szellemi hagyatéka félelmetes nagyságú. Tárgyai, eszközei, fegyverei – régészeti kincsei – lenyűgözők. Szerencsém volt megnézni az oslói múzeumban a több méter vastag iszap-agyag réteg alatt ezer évet lappangó, egy darabban kiásott evezős, árbócos tengeri gályákat, a hozzájuk tartozó faragott fa és kovácsoltvas leletekkel, edzett acélkardokkal, kerekes járművekkel. Rátapintott a Dél-Európát több ízben körbeutazó Pál apostol, amikor azt jósolta: mi csak „tükör által homályosan” láthatjuk meg, érzékelhetjük és csodálhatjuk a múlt számunkra felfoghatatlan alkotó erejét, műveit. Az Észak-Európát számtalanszor körös-körül hajózó, majd 992-ben a „leendő Amerika” partjait is elérő és felfedező norvég vikingek nem Istenre bízták a vállalkozást, a Nap járására és a csillagok állására hagyatkoztak. És nyertek.
Abban a történelmi korban a magyarok is rég megtelepedtek a kies Kárpátok ölében. Őseink hosszú utat tettek meg keletről megindulván, mire ideérkeztek Észak-Ázsia végtelen tundráiról. Valahol Novgorod és Kijev között, a Dnyeper mentén, ahol a viking (varég; oroszul: varjág) kalmárok keleti kereskedő útvonala kereszteződött a mi hungarusaink nyugatra vezető széles útjával – találkozhattak is egymással. A kora középkori műveltségben bőségesen előfordulnak olyan motívumok, jelképek, különféle tárgyakat és fegyvereket díszítő elemek, amelyeket az északi hajósok és a lovas nomádok kölcsönösen ismertek.
Johannes Bronsted remek könyvében (A vikingek, Corvina, 1993) szemléletes térkép mutatja a középkori Európa népmozgásait szárazon és vízen, megmutatja a birtokba vételeket és államalapításokat. A krónikás Nesztor beszámolója szerint 940 és 995 között dúltak a legvéresebb hatalmi küzdelmek, trónkövetelések a normann (norvég) népek, dinasztiák közt. Ölbéli Olaf – akit még csecsemőkorában királlyá választottak – 994-től 1022-ig uralkodott. Hosszú korszakon át, Szent István királlyal egy időben, aligha tudván egymásról.
Volt azonban (és van ma is) egy közös, a 11. században szakrálissá emelkedett tárgyuk: István király kardja. Győrffy György alapművében (István király és műve, 1982) olvasható, képen látható a viking (norvég) eredetű kard, amelynek faragott csont markolatellenzőjét olyan griffes-indás faragás díszíti, mint a korabeli magyar szablyákat, övtáskákat.
A hármas uralkodói attribútum – korona, jogar, kard – közül a királyi kard 1270-ben, IV. (Kun) László idejében „a kincstár egy részének ellopásakor” (Győrffy) a csehekhez került. Most is a Hradzsin gyűjteményét képezi. Megnézném azt a norvég (svéd, dán) uralkodót, aki valamelyik államalapító ősének kardját a prágai múzeumban tartja.