Vélemény és vita
Négy búcsú
Szakad az eső a gyászoló tömegre. Az emberek rezzenéstelenül állnak a helyükön.
A civilek feje felett esernyő nyílik, a katonák a szabad ég alatt, csak az egyenruha védi testüket a csapadéktól, a zord időjárástól. A résztvevők némelyikének szeméből könny folyik, és összekeveredik az esőcseppekkel. A szavakat felkapja a szél, és messzire sodorja – ám a lényeg mégis helyben, a lelkekben marad. Pont olyformán, mint azok a hőstettek és nemes gesztusok, amelyeket azokhoz köthetünk, akiktől éppen búcsúzunk. Nem egyesével – hanem minden temetésen közösen.
A kívülálló elnézi a gyászszertartások jeleneteit. A mély és döbbenetes megrendültség együttes élmény, legyen bár szülő, feleség, gyermek, közelebbi-távolabbi rokon, barát, bajtárs, miniszter, parancsnok, vezérkari főnök arcára írva. Utóbbi, Benkő Tibor vezérezredes például pont olyan arccal figyel a gyászszertartásokon készült fényképeken, mint amikor július 1-jén este kilenckor élő adásban kis híján elsírta magát.
Azt szokták mondani, hogy egy férfi ne könnyezzen, ha katona, akkor meg pláne. Ez szerintem ostobaság. Miért ne tehetné? Csurgó Attila ezredes, a tűzszerészalakulat parancsnoka sem tartotta a protokollt, amikor a szörnyű tragédia másnapján képtelen volt összefűzve kiejteni négy nevet, mert a torkát olyan erősen szorította a gyász. S ettől a szívből fakadó, szívbe markoló természetességtől lett maximálisan hiteles az, amit mondott, mondtak. Az, hogy itt négy hős honvédtől, szó szerint vett családtagtól kell kényszerűen búcsúznunk.
Nincs abban semmi túlzás, hogy Juhász Attila, Rózsa János Nándor, Balázs Ádám és Kozár Gábor posztumusz tűzszerész hadnagyok sok száz, ezer magyar ember életét mentették meg az elmúlt években azzal, hogy a sajátjukat akár naponta többször is kockára tették. Például sok-sok óvoda udvarán – ahol pár órája még gyerekek játszottak. A besült akna, lőszer, háborús hagyaték ugyanis nem játék – s mint a rettenetes példa mutatja, a hatástalanított sem ártalmatlan.
Legyen nekik könnyű a föld – annyival is könnyebb, amennyit egy-egy férfikönny jelent.
A kívülálló elnézi a gyászszertartások jeleneteit. A mély és döbbenetes megrendültség együttes élmény, legyen bár szülő, feleség, gyermek, közelebbi-távolabbi rokon, barát, bajtárs, miniszter, parancsnok, vezérkari főnök arcára írva. Utóbbi, Benkő Tibor vezérezredes például pont olyan arccal figyel a gyászszertartásokon készült fényképeken, mint amikor július 1-jén este kilenckor élő adásban kis híján elsírta magát.
Azt szokták mondani, hogy egy férfi ne könnyezzen, ha katona, akkor meg pláne. Ez szerintem ostobaság. Miért ne tehetné? Csurgó Attila ezredes, a tűzszerészalakulat parancsnoka sem tartotta a protokollt, amikor a szörnyű tragédia másnapján képtelen volt összefűzve kiejteni négy nevet, mert a torkát olyan erősen szorította a gyász. S ettől a szívből fakadó, szívbe markoló természetességtől lett maximálisan hiteles az, amit mondott, mondtak. Az, hogy itt négy hős honvédtől, szó szerint vett családtagtól kell kényszerűen búcsúznunk.
Nincs abban semmi túlzás, hogy Juhász Attila, Rózsa János Nándor, Balázs Ádám és Kozár Gábor posztumusz tűzszerész hadnagyok sok száz, ezer magyar ember életét mentették meg az elmúlt években azzal, hogy a sajátjukat akár naponta többször is kockára tették. Például sok-sok óvoda udvarán – ahol pár órája még gyerekek játszottak. A besült akna, lőszer, háborús hagyaték ugyanis nem játék – s mint a rettenetes példa mutatja, a hatástalanított sem ártalmatlan.
Legyen nekik könnyű a föld – annyival is könnyebb, amennyit egy-egy férfikönny jelent.