Máté T. Gyula

Vélemény és vita

Moszkva, a mumus

A világon egyébként is csak egy olyan hely van, ahol sohasem doppingolnak, s az az Amerikai Egyesült Államok…

Ellenség kell, emberek! Jó, bazi nagy ellenség kell, missziszek és miszterek! Olyan, amely tényleg a frászt hozza az emberre, olyan, amelytől aztán tényleg lehet félni és polgárt félelemben tartani. Olyan, amely mellett a saját bűneink eltörpülnek, gonosztetteink kósza kilengésnek minősülnek. Olyan, amely miatt korábbi erkölcsi és emberi jogi normákat is semmibe lehet venni.


Olyan, amely miatt lehet fegyverkezni, erőszakszervezeteket fejleszteni, állami dollármilliárdokat költeni.
Ez az ellenség nem lehet kicsi, mint Észak-Korea. Afganisztán, Irak megvolt már, Iránnal alku született. A nemzetközi terrorizmus nagyszerű, azonban kissé megfoghatatlan, de főleg miatta nem lehet újabb anyahajókra, sokadik generációs repülőkre és harckocsikra költeni. Lekötelezni a fegyvergyártólobbit.
Valami jobb kell, ami már bevált: Oroszország.

Az Amerikai Egyesült Államok annak idején tökéletes ellenségképet kreált a Szovjetunióból. Sokan szinte sajnálták Washingtonban, hogy a két szuperhatalom közül csak ő maradt a porondon. Oda a jó kis vörös veszély! Ifjabb George Bush rájött erre, de a „gonosz” tengelyétől elvette az időt Oszama bin Laden kergetése; hiába, a kedves papa a CIA élén jó munkát végzett, amikor a szovjetek ellen képezték ki a terroristavezért. Barack Obama azonban, miután tökéletes kudarcot vallott arab forradalmaival, újra elővette a naftalinból a moszkvai mumust.

Különösebb meló sem kellett hozzá: Vlagyimir Putyin Oroszországa kezdte megmutatni erejét és befolyását, a magához térő Moszkvát kellett újra démonizálni. Ekkor kezdtek Hollywoodban is újra megjelenni nagyobb számban a világuralomra törő gonosz oroszok, szegény Bruce Willisnek egészen a Kremlig kellett mennie, hogy drágán adja az életét a szabad világért. A filmben persze Moszkva belvárosa a józsefvárosi Kis Stáció utcába került, de a jó propagandának a költséghatékonyság is ismérve… Putyinra a kommunista jelzőt persze nem lehetett ráragasztani, így maradt a diktátor. Kiegészülve a píszí követelménnyel: az orosz elnök rasszista és homofób, sőt legyen fasiszta is. S természetesen veszélyezteti a nyugati életformát, beavatkozik Amerika belügyeibe. Legutóbb például Hillary Clinton vádolta meg ezzel, mondván, hogy az orosz titkosszolgálatok hozták nyilvánosságra a Demokrata Párt vezetőinek levelezését. Amelyben a demokrata fejesek zsidóznak, négereznek és buziznak, s ráadásul szervezkednek, hogy Clinton nyerje meg a párton belüli nagyon demokrata elnökjelölti választást. Clinton erről nem, csak az oroszokról beszél.
De tulajdonképpen az oroszok a felelősek az Iszlám Államért is. Azt most hagyjuk, hogy Csecsenföld óta, ha valaki, akkor Putyin harcol az iszlám szélsőségesek ellen; s azt is, hogy a terrorszervezet washingtoni emlőkből erősödött meg; azt meg végképp, hogy Szíriában csak az orosz beavatkozás torpantotta meg az Iszlám Államot. Putyinék bűne, hogy támogatják a törvényes szíriai hatalmat. Ezért a Fehér Ház szerint Oroszország nem lehet a terrorellenes szövetség tagja…

A fentiek miatt a migránsokért is, ugye, Moszkva a felelős, nem a térséget lángba borító Egyesült Államok. Ezért kell amerikai – nem NATO! – rakétavédelmi rendszer Lengyelországba és Romániába, ezért kellenek a balti államokba újabb és újabb NATO-egységek. Amelyeket egyébként egy valós „orosz veszélynek” még a gondolata is öt perc alatt elsöpörne. A terrorveszély ellen tehát az orosz határ mellett kell harcolni, és nem ott, ahonnan a menekültinvázió, a migránsok közé beépült merénylőkkel érkezik…

Ja, persze ott van még Ukrajna is. Oroszország, ugye, erőszakosan átrajzolja a Jalta utáni határokat. Mert Jugoszláviával, illetve Koszovóval mi történt? Az amerikai bázisokkal teletűzdelt albán miniállam „függetlenségéről” ráadásul még egy látszatnépszavazás sem volt, mint a Krím estében. Azt pedig, hogy az ukrán rémálom igazából kinek az ösztönzésére kezdődött… nos, ez már alighanem közhely.

Talán kevesebben gondolják végig, hogy ki járt jól a dologgal. Oroszország, ugye, területileg gyarapodott, de az ukrán függetlenség két évtizede alatt lelakott félsziget rendbetétele milliárdokba kerül Moszkvának. A felkelt „népköztársaságok” támogatása szintén nem két fillér, ráadásul oda a baráti Ukrajna. Rosszul járt az Európai Unió is, pénzel egy amerikai bábkormányt Kijevben, és hihetetlen mennyiségű eurót és lehetőséget veszít az Oroszországgal folytatott szankcióháborúval. Az oroszok bulija tehát igazából Ukrajna?

Washington még a Brexitben is Putyin kezét láttatná, mondván, hogy a gyengébb Európai Unió neki jó. S még véletlenül sem a szabadkereskedelmi diktátumot Brüsszelre kényszerítő Egyesült Államoknak. Apropó, London: a tengerentúli kollégákkal szimbiózisban élő brit titkosszolgálat szerint a Kreml gyilkoltatta meg Litvinyenko ex-KGB-ügynököt. Márpedig a brit kémek már nagyszerűen bizonyítottak az iraki vegyi fegyverek estében is, hogy soha, de soha nem hoztak nyilvánosságra hamis információt.

Tehát az oroszok agresszívak, diktatórikusak, utálják a melegeket és a liberálisokat, sőt gyilkolnak is. Meg csalnak is, ki velük az olimpiáról, akár doppingolt a sportoló, akár nem, legyen kollektív a büntetés – a világon egyébként egy hely van, ahol sohasem doppingolnak, az az Egyesült Államok, az úszó rekordhímek és csodanőstények csak úgy születnek. Összegezve: az oroszok az ellenségek, az amerikaiak a jók.

Persze vannak jó oroszok is: a hazájukat és történelmüket – apropó, ha nem tudnák, Ryan közlegény vette be Berlint – gyalázó írók, meg nem értett értelmiségiek, kivásárolt szakemberek és magától értetődően az LMBTQ-aktivisták. Van jó Oroszország is: amelynek nincs nemzeti ipara és mezőgazdasága, csak szolgáltató szektora. Amely piacát és nyersanyagforrásait biztosítja a „globális piacgazdaságnak”, és amelynek elnökei a Fehér Házba járnak utasításért. Persze, ha meglesz ez a „jó Oroszország”, kell majd új ellenség.

Akkor jöhet Kína. Ezek a kis sárgák híresen rasszisták…