Vélemény és vita
Monetáris jelenség
Három év alatt az MNB nyereséges volt, tavaly rekordos többlettel – kilencvenötmilliárd forintos tétellel – zárt
Nem dolgunk „jogászkodni” a nagy vitát kiváltó MNB-törvénymódosítás kapcsán arról, hogy mi a közpénz, s mi nem – ezt majd eldöntik a megfelelő fórumok. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) körül zajló kampány pont a lényegről irányítja el a figyelmet, s ez pedig az a „monetáris jelenség”, amely hosszú idő óta a jegybank sajátja. Mi több: az MNB égisze alatt jött létre. Miközben ugyanis az MNB által létesített alapítványok ügye, az Értéktár Program vagy a megemelkedett vezetői fizetések uralják a médiát, addig kevés szó esik arról, hogy egyébként eredményes tevékenységet végez-e ez a különleges státussal felruházott, amúgy független pénzügyi intézményünk.
Az MNB esetében, mandátumából fakadóan az árstabilitás és a pénzügyi stabilitás elérése, fenntartása a lényeg, valamint az is: támogassa a mindenkori gazdaságpolitikát, amelyért a kormány felel. Nos, ezek az unalmas, szürke zónába eső területek. Pedig a közgazdaságtannal nem foglalkozóknak is egyre érthetőbbek, s a mindennapokban is „mérhetők” a megvalósított intézkedések. Azonban megkockáztatom, hogy bizonyos közgazdasági körökben és médiumokban továbbra is „necces” Matolcsy György csapatát sikeresnek, mi több, versenyképesnek láttatni. Úgyhogy az alábbi okfejtést ez a tábor nézze el nekem.
Az MNB új vezetősége pontosan három éve tölti be pozícióját, s ha valaki 2013-ban megjósolja azokat az intézkedéseket – például kamatcsökkentés, növekedési hitelprogram és a devizahitelek forintosítása –, amelyeket véghez vittek a ciklus félideje alatt, alighanem őrültségszámba került volna a Fővárosi Nagycirkuszban.
Bár a jegybank alapvetően nem profitorientált intézmény, tevékenységét – pénzügyi – eredményben is mérni lehet, sőt kell is. Minekutána, ha veszteséges az intézmény, a mínuszt az állami költségvetésnek kell állnia. Vagyis a jegybanki eredmény alakulása azért lényeges, mert befolyásolhatja a költségvetési hiány és az államadósság mértékét is. Márpedig az elmúlt három év alatt az MNB nyereséges volt, tavaly rekordos többlettel – kilencvenötmilliárd forintos tétellel – zárt, az azt megelőző két év huszonötmilliárd forintot meghaladó nyereségét követően. Ilyenkor szokták mondani a túloldalról, hogy szerencséje volt a jegybanknak!
Holott az eredmény alakulását egyrészt – a fentebb már említett, az árstabilitást, valamint a pénzügyi stabilitást célzó és a gazdasági növekedést támogatandó – monetáris politikai döntések, másrészt a jegybanktól független tényezők is befolyásolják. Viszont ha alaposan górcső alá vesszük az intézkedéseket, összeáll a képlet: az elmúlt évek nyereségének kialakulásában fontos szerepe volt a jegybanki kamatkiadás mérséklődésének, s a közelmúlt sikeres döntéseinek – az irányadó ráta folyamatos mérséklésének, az önfinanszírozási programnak és a banki elszámolásnak.
Ezen programok nélkül érdemi deflációs kockázatok épülhettek volna fel a gazdaságban, és az ország sérülékenysége is csak lassabb ütemben csökkent volna. Előbbiről annyit, hogy egy minimális, de kézben tartott, háromszázalékos éves pénzromlási ütem, azaz infláció „ráfér” a feltörekvő magyar gazdaságra, utóbbiról pedig azt: Magyarország úgynevezett külső sérülékenységét nagymértékben rontották a devizahitelek fűtötte kockázatok – ezek szinte teljesen eltűntek a kölcsönök forintosítása után.
Még egyszer: a hét százalékról 1,35 százalékra (!) történő alapkamatcsökkentés, a korábban több ezer milliárd forintot kitevő devizahitelek konvertálása, az állami kötvényvásárlásra ösztönző, a kereskedelmi bankokat érintő önfinanszírozási program a jegybanki eredmény emelkedését képezte. Kétségtelen az is: ezen intézkedések, programok egy – vagy több – meghatározott gazdaságpolitikai cél elérését támogatták.
A lakossági devizahitelek megmaradása esetén pénzügyi stabilitási kockázatok maradtak volna fenn – gondoljunk csak bele, mi lett volna azokkal a 150, vagy 180-as – svájci frank – árfolyamú kölcsönökkel, amelyeket tavaly januártól 300-as szinten jegyeztek volna! Eközben az önfinanszírozási koncepció nélkül az államháztartás jobban rászorult volna a külföldi befektetők általi „pénzelésre” – korábban, más ciklusban pont azért volt magas az alapkamat, hogy ide csábítsuk a külföldi invesztorokat, akik a későbbiekben hatalmas profittal szálltak ki a „buliból”. Fontos hozzátenni: az eredményt befolyásoló egyéb tényezők a jegybank számára gyakran külső adottságok. Többi között az állami devizakötvény-kibocsátások, az uniós átutalások (EU-transzferek), a „külső”, például EKB-, és Fed-kamatok, valamint a lebegő árfolyamrendszer miatt részben az árfolyam is.
Ha rápillantunk a Nemzetközi Valutaalap, az Európai Bizottság, a JP Morgan és a Morgan Stanley elmúlt hetekben rólunk festett pénzügyi-gazdasági összképéről – ezen belül is az egyensúly és a gazdasági növekedés kényes állapotának megteremtéséről, a foglalkoztatottság érdemi bővüléséről, valamint a külső sérülékenység csökkenéséről –, aligha lehet ezt nem a monetáris trendforduló javára írni. Azt ajánlom, hogy ne intézzük el kézlegyintéssel a külföldi dicséreteket, mert évekkel ezelőtt bőven volt részünk megtapasztalni a negatív előjelű riportokat.
Ami pedig Matolcsy György nemzetközi megítélését illeti, gondolja-e bárki azt: ha rossz fát tett volna a jegybank elnöke a tűzre, akkor is Budapestre jönnének Európa és a világ vezető jegybankárai? Az MNB logója alatt – előadást tartani?
Higgyék el, hét szűk gazdasági-pénzügyi esztendő után egy kis fellélegzésre jogunk lenne. Ám a mi kis világunkban bizonyos közszereplőknek, a sajtó bizonyos köreinek „ellensúlyokat” kell produkálniuk.
Újból rögzítem: nem a mi dolgunk megállapítani, hogy mit tehet a jegybank, s mit nem a rábízott vagyonnal, és például közpénz-e az évek óta képződő nyereség?! De nem is akarom „leírni”, esetleg annulálni az alapítványok ügyét, az Értéktár Programot, vagy éppen a vezetői fizetéseket. Ám ez a történet a jegybank – elmúlt háromévi – tevékenységéhez képest eltörpülő sztori.
Mondhatni: smafu.
Az MNB esetében, mandátumából fakadóan az árstabilitás és a pénzügyi stabilitás elérése, fenntartása a lényeg, valamint az is: támogassa a mindenkori gazdaságpolitikát, amelyért a kormány felel. Nos, ezek az unalmas, szürke zónába eső területek. Pedig a közgazdaságtannal nem foglalkozóknak is egyre érthetőbbek, s a mindennapokban is „mérhetők” a megvalósított intézkedések. Azonban megkockáztatom, hogy bizonyos közgazdasági körökben és médiumokban továbbra is „necces” Matolcsy György csapatát sikeresnek, mi több, versenyképesnek láttatni. Úgyhogy az alábbi okfejtést ez a tábor nézze el nekem.
Az MNB új vezetősége pontosan három éve tölti be pozícióját, s ha valaki 2013-ban megjósolja azokat az intézkedéseket – például kamatcsökkentés, növekedési hitelprogram és a devizahitelek forintosítása –, amelyeket véghez vittek a ciklus félideje alatt, alighanem őrültségszámba került volna a Fővárosi Nagycirkuszban.
Bár a jegybank alapvetően nem profitorientált intézmény, tevékenységét – pénzügyi – eredményben is mérni lehet, sőt kell is. Minekutána, ha veszteséges az intézmény, a mínuszt az állami költségvetésnek kell állnia. Vagyis a jegybanki eredmény alakulása azért lényeges, mert befolyásolhatja a költségvetési hiány és az államadósság mértékét is. Márpedig az elmúlt három év alatt az MNB nyereséges volt, tavaly rekordos többlettel – kilencvenötmilliárd forintos tétellel – zárt, az azt megelőző két év huszonötmilliárd forintot meghaladó nyereségét követően. Ilyenkor szokták mondani a túloldalról, hogy szerencséje volt a jegybanknak!
Holott az eredmény alakulását egyrészt – a fentebb már említett, az árstabilitást, valamint a pénzügyi stabilitást célzó és a gazdasági növekedést támogatandó – monetáris politikai döntések, másrészt a jegybanktól független tényezők is befolyásolják. Viszont ha alaposan górcső alá vesszük az intézkedéseket, összeáll a képlet: az elmúlt évek nyereségének kialakulásában fontos szerepe volt a jegybanki kamatkiadás mérséklődésének, s a közelmúlt sikeres döntéseinek – az irányadó ráta folyamatos mérséklésének, az önfinanszírozási programnak és a banki elszámolásnak.
Ezen programok nélkül érdemi deflációs kockázatok épülhettek volna fel a gazdaságban, és az ország sérülékenysége is csak lassabb ütemben csökkent volna. Előbbiről annyit, hogy egy minimális, de kézben tartott, háromszázalékos éves pénzromlási ütem, azaz infláció „ráfér” a feltörekvő magyar gazdaságra, utóbbiról pedig azt: Magyarország úgynevezett külső sérülékenységét nagymértékben rontották a devizahitelek fűtötte kockázatok – ezek szinte teljesen eltűntek a kölcsönök forintosítása után.
Még egyszer: a hét százalékról 1,35 százalékra (!) történő alapkamatcsökkentés, a korábban több ezer milliárd forintot kitevő devizahitelek konvertálása, az állami kötvényvásárlásra ösztönző, a kereskedelmi bankokat érintő önfinanszírozási program a jegybanki eredmény emelkedését képezte. Kétségtelen az is: ezen intézkedések, programok egy – vagy több – meghatározott gazdaságpolitikai cél elérését támogatták.
A lakossági devizahitelek megmaradása esetén pénzügyi stabilitási kockázatok maradtak volna fenn – gondoljunk csak bele, mi lett volna azokkal a 150, vagy 180-as – svájci frank – árfolyamú kölcsönökkel, amelyeket tavaly januártól 300-as szinten jegyeztek volna! Eközben az önfinanszírozási koncepció nélkül az államháztartás jobban rászorult volna a külföldi befektetők általi „pénzelésre” – korábban, más ciklusban pont azért volt magas az alapkamat, hogy ide csábítsuk a külföldi invesztorokat, akik a későbbiekben hatalmas profittal szálltak ki a „buliból”. Fontos hozzátenni: az eredményt befolyásoló egyéb tényezők a jegybank számára gyakran külső adottságok. Többi között az állami devizakötvény-kibocsátások, az uniós átutalások (EU-transzferek), a „külső”, például EKB-, és Fed-kamatok, valamint a lebegő árfolyamrendszer miatt részben az árfolyam is.
Ha rápillantunk a Nemzetközi Valutaalap, az Európai Bizottság, a JP Morgan és a Morgan Stanley elmúlt hetekben rólunk festett pénzügyi-gazdasági összképéről – ezen belül is az egyensúly és a gazdasági növekedés kényes állapotának megteremtéséről, a foglalkoztatottság érdemi bővüléséről, valamint a külső sérülékenység csökkenéséről –, aligha lehet ezt nem a monetáris trendforduló javára írni. Azt ajánlom, hogy ne intézzük el kézlegyintéssel a külföldi dicséreteket, mert évekkel ezelőtt bőven volt részünk megtapasztalni a negatív előjelű riportokat.
Ami pedig Matolcsy György nemzetközi megítélését illeti, gondolja-e bárki azt: ha rossz fát tett volna a jegybank elnöke a tűzre, akkor is Budapestre jönnének Európa és a világ vezető jegybankárai? Az MNB logója alatt – előadást tartani?
Higgyék el, hét szűk gazdasági-pénzügyi esztendő után egy kis fellélegzésre jogunk lenne. Ám a mi kis világunkban bizonyos közszereplőknek, a sajtó bizonyos köreinek „ellensúlyokat” kell produkálniuk.
Újból rögzítem: nem a mi dolgunk megállapítani, hogy mit tehet a jegybank, s mit nem a rábízott vagyonnal, és például közpénz-e az évek óta képződő nyereség?! De nem is akarom „leírni”, esetleg annulálni az alapítványok ügyét, az Értéktár Programot, vagy éppen a vezetői fizetéseket. Ám ez a történet a jegybank – elmúlt háromévi – tevékenységéhez képest eltörpülő sztori.
Mondhatni: smafu.