Vélemény és vita
Mohács előtt, Mohács után
Még mielőtt a nemzetek és emberek életébe beletaposnak valakik, a népfelségnek ki kell ütni a fegyvert a kezükből, vissza kell szerezni az ellopott pénzt a zsebükből
A két éve, kilencvenéves korában elhunyt Nemeskürty István 1966-ban megjelent, a langymeleg történészszakmát felizgató könyve, az Ez történt Mohács után, újszerű megközelítésű, műfajában és stílusában úttörő munka volt. „A történelem az élet tanítómestere” – idézzük sűrűn az ókori bölcs Hérodotoszt, tovább szembesülve a régmúlttal és jelen korunkkal.
Történeti források szerint az 1526 előtti években – a három évvel korábban trónra lépő VII. Kelemen pápa idejében – a római kúria tettekben és pénzsegélyek formájában mindenekelőtt Magyarországot támogatta. A Medici-házból származó főpap a végveszélyt látta a várható török invázióban a magyarokra – és az Európa-szerte üldözött zsidókra – nézve. A fanatikus, harcias és hódító iszlám mindkét nép és felekezet számára a halált hirdette, a pusztulást jelentette. Kelemen pápa budai követeinek, Lorenzo Campeggio bíborosnak és Giovanni Puglioninak, Burgio lovagjának neve szorosan összefonódott a magyar állam megmentésére irányuló törekvésekkel. A pápa áldozatos törődését a magyarokkal a messzire tekintő, európai diplomáciai és katonai térnyerés távlata fűtötte, mindeközben a két katolikus – a portugál és az etióp – királyhoz címzett levelében arra szólította fel a keresztény világot, hogy hagyjon fel végre az egymás erejét felemésztő háborúskodásokkal, ragadjon meg minden kínálkozó alkalmat a magyar határok felé közeledő oszmán seregek megállítására.
A török hadak már igencsak régóta portyáztak az al-dunai határoknál. I. Murád szultán 1354-ben elfoglalta Gallipolit, amivel megalapozta a balkáni, de voltaképpen az európai iszlám jelenlétét. Attól fogva ritkán múlt el év, hogy ne történt volna török támadás a déli végeken. A 169 éve folyvást tartó küzdelmet és pusztítást követően, 1523. május végén Tomori Pál kalocsai érsek, alsó-magyarországi főkapitány tízezer főnyi sereggel megindult Budáról a Délvidékre. Augusztus 6–7-én a hadvezér a végvidéki főúri bandériumokkal együtt szétverte Ferhád ruméliai pasa és Bali nándorfehérvári bég Szerémséget pusztító hadait. A törökök vesztesége hétezer, a magyaroké hatszáz fő volt.
Nándorfehérvár (Belgrád) 1521 óta török kézen volt, Tomori már abban az évben hozzákezdett a széthullott magyar végvárrendszer és a dunai naszádos flotta újjászervezéséhez. A törökök más utakat is kerestek Európa felé: megtámadták az Adria-parti Klissza és Zengg várát, elfoglalták a Száva parti Szörény erődítményét, Karlovics Iván horvát-szlavón bán Osztrovica nevű várát.
Nürnbergben 1524. január 11-én megnyílt a német birodalmi gyűlés. Március 21-én Gosztonyi János erdélyi püspök és Sárkány Ambrus követek előadták segélykérelmüket, a rendek képviselői megígérték tízezer katona küldését Magyarországnak. A következő év elején Tomori érsek lemondott tisztéről a végvidéki katonák nyomora, fizetetlensége miatt. Május 7. és 22. között fegyveres országgyűlést tartottak a Rákos-mezőn és Budán. A magyar nemesek főbb követelései voltak: idegenek ne legyenek a királyi tanács tagjai és ne viseljenek főméltóságot; távolítsák el a Fuggerek, a velenceiek és a császár követeit; fosszák meg tisztségétől Szerencsés (Fortunátus) Imre budai kincstárnokot; tiltsák meg az állatkivitelt az országból; választott nemesek írják össze a főpapok, bárók és más főrangúak jövedelmét; sürgősen vonják ki a rossz pénzt, és tiltsák meg a nemesfémek kivitelét az országból.
Június 24-én II. (Jagello) Lajos király elfogatta a Fugger-cég budai ügyvivőjét, Hans Albertet. Elrendelte a felvidéki „aranybáró” vagyonának zárolását, megvonta a hírhedt cégtől a magyarországi rézbányászati és kereskedelmi jogokat, azzal, hogy majd kisebb budai vállalkozók kezére juttatja. A köznemesi szónokok: Werbőczy István személynök és társai éles kirohanásokat intéztek az ifjú uralkodó jelenlétében Báthory nádor, Szalkay érsek, Sárkány országbíró és főként Thurzó Elek kincstartó – az augsburgi Fuggerek körmöcbányai ügynöke – ellen. Augusztus 26-án megegyezés jött létre a Fuggereket képviselő Thurzó és a királyi tanács között. A cég – a bányák és bányaberendezések kivételével – visszakapta a Budán és Besztercebányán lefoglalt javait, továbbá kétszázezer forint váltságdíj ellenében szabadon engedték Hans Albertet.
VII. Kelemen pápa – portugáliai látogatásából visszatérve Rómába – nagy ívű diplomáciai levelezésbe, tárgyalásokba kezdett a veszélybe sodródó magyarok és a keresztény Európa védelmében. Az Örök Városban 1525-ben megjelent Arábia királyának, Dávidnak (állítólagos) fivére, aki a pápa és a keresztény uralkodók segítségét kérte az országát fenyegető mohamedán arabokkal és moszlim törökökkel szemben. A Szentatya fogadta a titokzatos idegent, megígérte, hogy eljár a népe érdekében. A portugál János királyhoz intézett levelében ezt írta: „A Szentszéknél megjelent az arábiai zsidók követsége, élén a sivatagi zsidó törzsből eredő királyának fivérével, aki pápai ajánlást kért és szövetséget javasolt az egyes európai országok uralkodóihoz, egyebek közt ágyúk megszerzéséhez. Azokkal ugyanis csak Mohamed hívei rendelkeznek.”
Kelemen pápa ezután útnak indította a követet Portugáliába, aki találkozott és tárgyalt a kérdésről Juan királlyal. „Csodálatra méltó, hogy a belháborúkba bonyolódott keresztényeket zsidók figyelmeztették arra, hogy ragadjanak fegyvert Keleten, amikor a török mindent megtesz a Nyugat elözönlésére” – írta később egy szentszéki krónikás, Raynaldus.
Isztambulból 1526. április 23-án indult meg Magyarország ellen a török sereg. Másnap fegyveres országgyűlés kezdődött Rákos-mezőn. Werbőczy nádor megszökött a felelősségre vonás elől, elfogatóparancsot adtak ki ellene. II. Lajos király segítséget kért sógorától, V. Károly német-római császártól, VIII. Henrik angol uralkodótól, a portugál királytól és a pápától. Ők voltak az akkori Nyugat legfőbb hatalmasai, ezzel szemben a magyar határvédelmet mindössze Tomori érsek és néhány száz embere jelentette. Miközben a török sereg megkezdte az átkelést a Száván, augusztus 3-án fegyveres bányászfelkelés tört ki Besztercebányán, a munkások tönkretették a bányaműveket, mert rég nem kaptak fizetést.
Augusztus elején török kézre került Újlak és több Duna-menti erősség, 19-én a moszlim sereg Eszéknél átkelt a Dráván. A bátai táborban megtartott haditanács Tomori főkapitányt tette meg a sereg vezérének. Tíz nappal később, a mohácsi síkon az első török ágyúsortűz megroppantotta a huszonötezer főnyi magyar sereget, másfél-két órai lovas- és kézi csatában elpusztult a had java. Szulejmán szultán még sokáig várta az „igazi ütközetet”, nem hitte el, hogy a magyaroknak nincs ágyújuk. Nem volt, mert a Fuggerek és Thurzók ellopták, a királyi tisztviselők elsikkasztották az ón- és rézércet is. A budai pénztár – kikeresztelkedett – kamarása, Szerencsés (Fortunátus) Imre, kötélen ereszkedett le a külső várfalon a felbőszült polgárok dühe elől.
Tanulság: még mielőtt a nemzetek, társadalmak és emberek életébe erőszakkal beletaposnak valakik, a népfelségnek ki kell ütni a fegyvert a kezükből, vissza kell szerezni az ellopott pénzt a zsebükből.
Ez történt Mohács előtt. És utána is.
Történeti források szerint az 1526 előtti években – a három évvel korábban trónra lépő VII. Kelemen pápa idejében – a római kúria tettekben és pénzsegélyek formájában mindenekelőtt Magyarországot támogatta. A Medici-házból származó főpap a végveszélyt látta a várható török invázióban a magyarokra – és az Európa-szerte üldözött zsidókra – nézve. A fanatikus, harcias és hódító iszlám mindkét nép és felekezet számára a halált hirdette, a pusztulást jelentette. Kelemen pápa budai követeinek, Lorenzo Campeggio bíborosnak és Giovanni Puglioninak, Burgio lovagjának neve szorosan összefonódott a magyar állam megmentésére irányuló törekvésekkel. A pápa áldozatos törődését a magyarokkal a messzire tekintő, európai diplomáciai és katonai térnyerés távlata fűtötte, mindeközben a két katolikus – a portugál és az etióp – királyhoz címzett levelében arra szólította fel a keresztény világot, hogy hagyjon fel végre az egymás erejét felemésztő háborúskodásokkal, ragadjon meg minden kínálkozó alkalmat a magyar határok felé közeledő oszmán seregek megállítására.
A török hadak már igencsak régóta portyáztak az al-dunai határoknál. I. Murád szultán 1354-ben elfoglalta Gallipolit, amivel megalapozta a balkáni, de voltaképpen az európai iszlám jelenlétét. Attól fogva ritkán múlt el év, hogy ne történt volna török támadás a déli végeken. A 169 éve folyvást tartó küzdelmet és pusztítást követően, 1523. május végén Tomori Pál kalocsai érsek, alsó-magyarországi főkapitány tízezer főnyi sereggel megindult Budáról a Délvidékre. Augusztus 6–7-én a hadvezér a végvidéki főúri bandériumokkal együtt szétverte Ferhád ruméliai pasa és Bali nándorfehérvári bég Szerémséget pusztító hadait. A törökök vesztesége hétezer, a magyaroké hatszáz fő volt.
Nándorfehérvár (Belgrád) 1521 óta török kézen volt, Tomori már abban az évben hozzákezdett a széthullott magyar végvárrendszer és a dunai naszádos flotta újjászervezéséhez. A törökök más utakat is kerestek Európa felé: megtámadták az Adria-parti Klissza és Zengg várát, elfoglalták a Száva parti Szörény erődítményét, Karlovics Iván horvát-szlavón bán Osztrovica nevű várát.
Nürnbergben 1524. január 11-én megnyílt a német birodalmi gyűlés. Március 21-én Gosztonyi János erdélyi püspök és Sárkány Ambrus követek előadták segélykérelmüket, a rendek képviselői megígérték tízezer katona küldését Magyarországnak. A következő év elején Tomori érsek lemondott tisztéről a végvidéki katonák nyomora, fizetetlensége miatt. Május 7. és 22. között fegyveres országgyűlést tartottak a Rákos-mezőn és Budán. A magyar nemesek főbb követelései voltak: idegenek ne legyenek a királyi tanács tagjai és ne viseljenek főméltóságot; távolítsák el a Fuggerek, a velenceiek és a császár követeit; fosszák meg tisztségétől Szerencsés (Fortunátus) Imre budai kincstárnokot; tiltsák meg az állatkivitelt az országból; választott nemesek írják össze a főpapok, bárók és más főrangúak jövedelmét; sürgősen vonják ki a rossz pénzt, és tiltsák meg a nemesfémek kivitelét az országból.
Június 24-én II. (Jagello) Lajos király elfogatta a Fugger-cég budai ügyvivőjét, Hans Albertet. Elrendelte a felvidéki „aranybáró” vagyonának zárolását, megvonta a hírhedt cégtől a magyarországi rézbányászati és kereskedelmi jogokat, azzal, hogy majd kisebb budai vállalkozók kezére juttatja. A köznemesi szónokok: Werbőczy István személynök és társai éles kirohanásokat intéztek az ifjú uralkodó jelenlétében Báthory nádor, Szalkay érsek, Sárkány országbíró és főként Thurzó Elek kincstartó – az augsburgi Fuggerek körmöcbányai ügynöke – ellen. Augusztus 26-án megegyezés jött létre a Fuggereket képviselő Thurzó és a királyi tanács között. A cég – a bányák és bányaberendezések kivételével – visszakapta a Budán és Besztercebányán lefoglalt javait, továbbá kétszázezer forint váltságdíj ellenében szabadon engedték Hans Albertet.
VII. Kelemen pápa – portugáliai látogatásából visszatérve Rómába – nagy ívű diplomáciai levelezésbe, tárgyalásokba kezdett a veszélybe sodródó magyarok és a keresztény Európa védelmében. Az Örök Városban 1525-ben megjelent Arábia királyának, Dávidnak (állítólagos) fivére, aki a pápa és a keresztény uralkodók segítségét kérte az országát fenyegető mohamedán arabokkal és moszlim törökökkel szemben. A Szentatya fogadta a titokzatos idegent, megígérte, hogy eljár a népe érdekében. A portugál János királyhoz intézett levelében ezt írta: „A Szentszéknél megjelent az arábiai zsidók követsége, élén a sivatagi zsidó törzsből eredő királyának fivérével, aki pápai ajánlást kért és szövetséget javasolt az egyes európai országok uralkodóihoz, egyebek közt ágyúk megszerzéséhez. Azokkal ugyanis csak Mohamed hívei rendelkeznek.”
Kelemen pápa ezután útnak indította a követet Portugáliába, aki találkozott és tárgyalt a kérdésről Juan királlyal. „Csodálatra méltó, hogy a belháborúkba bonyolódott keresztényeket zsidók figyelmeztették arra, hogy ragadjanak fegyvert Keleten, amikor a török mindent megtesz a Nyugat elözönlésére” – írta később egy szentszéki krónikás, Raynaldus.
Isztambulból 1526. április 23-án indult meg Magyarország ellen a török sereg. Másnap fegyveres országgyűlés kezdődött Rákos-mezőn. Werbőczy nádor megszökött a felelősségre vonás elől, elfogatóparancsot adtak ki ellene. II. Lajos király segítséget kért sógorától, V. Károly német-római császártól, VIII. Henrik angol uralkodótól, a portugál királytól és a pápától. Ők voltak az akkori Nyugat legfőbb hatalmasai, ezzel szemben a magyar határvédelmet mindössze Tomori érsek és néhány száz embere jelentette. Miközben a török sereg megkezdte az átkelést a Száván, augusztus 3-án fegyveres bányászfelkelés tört ki Besztercebányán, a munkások tönkretették a bányaműveket, mert rég nem kaptak fizetést.
Augusztus elején török kézre került Újlak és több Duna-menti erősség, 19-én a moszlim sereg Eszéknél átkelt a Dráván. A bátai táborban megtartott haditanács Tomori főkapitányt tette meg a sereg vezérének. Tíz nappal később, a mohácsi síkon az első török ágyúsortűz megroppantotta a huszonötezer főnyi magyar sereget, másfél-két órai lovas- és kézi csatában elpusztult a had java. Szulejmán szultán még sokáig várta az „igazi ütközetet”, nem hitte el, hogy a magyaroknak nincs ágyújuk. Nem volt, mert a Fuggerek és Thurzók ellopták, a királyi tisztviselők elsikkasztották az ón- és rézércet is. A budai pénztár – kikeresztelkedett – kamarása, Szerencsés (Fortunátus) Imre, kötélen ereszkedett le a külső várfalon a felbőszült polgárok dühe elől.
Tanulság: még mielőtt a nemzetek, társadalmak és emberek életébe erőszakkal beletaposnak valakik, a népfelségnek ki kell ütni a fegyvert a kezükből, vissza kell szerezni az ellopott pénzt a zsebükből.
Ez történt Mohács előtt. És utána is.