Vélemény és vita
Mindent vagy semmit!
Az elmúlt években négyszázezerrel több állás létesült, s ha kivesszük a közfoglalkoztatottakat, akkor is szép szám jön össze
Javaslom, most vonatkoztassunk el attól, hogy szeretjük-e a kormányt vagy sem. Hogy szimpatizálunk-e a jobboldallal vagy sem. Eredményességet ettől függetlenül is lehet mérni, sőt ajánlott is a tisztánlátás érdekében. Ugyanis a többség itt marad, szerintem a „kivándorlók”, a Nyugat- Európában dolgozók zöme is előbb-utóbb visszajön – és örülhet vagy sem a gazdasági növekedésnek, amely az övé is… Amit persze mindenkinek a saját bőrén kell éreznie ahhoz, hogy elismerően csettintsen, de erről majd később.
A KSH jelentése alapján három és fél százalékkal nőtt a gazdaság teljesítménye éves alapon az első negyedévben, míg negyedéves megközelítésben 0,8 százalékkal volt magasabb a dinamika. Bizonyára a Kedves Olvasók és a Kedves Kommentelők hócipője is tele van már a javuló makrogazdasági számok ajnározásával, de higgyék el, ilyen kis, nyitott külgazdasági orientáltságú gazdaság esetében a rendszerszintű számok javulása alapvető fontosságú. Ha olyan, relatíve zárt gazdaságban élnénk, mint a franciák vagy az amerikaiak, elegendő volna pusztán a fogyasztási adatok alakulását vizslatni ahhoz, hogy megállapítsuk, minden rendben van-e vagy sem.
Magyarország viszont pénz- és tőkeszegény ország, valutáját ide-oda lehet rángatni, és az itt megtelepedett multiktól, valamint az uniós pénzek áramlásának volumenétől függ alapvetően, hogy van-e „dübörgés” vagy sem. A közgazdász szakmából sokan azt sulykolják, hogy ha „kivennénk” a gazdasági teljesítményből, vagyis a GDP-ből az Audi, a Mercedes és az Opel produkcióját, és az európai uniós forrásokat, itt nem lenne semmi! Minden, ami jó, csak átmeneti hatású, ha pedig kifutnak a nagy járműgyártó vállalatok beruházásai, megszűnik az unióból érkező pénzeső, úgy pestiesen szólva, lefő a kávé.
A mindent vagy semmit elve alapján persze érvelhetnénk azzal is, hogy miért kellene kivenni a kosárból a járműgyártó cégek hozzáadott termelési értékét, a fejlesztéseket, továbbá az európai uniós pénzeket. Azok talán nem a magyar gazdaságot gyarapítják? Nem részei a növekedésnek? Ráadásul úgynevezett multiplikátorhatásuk is van, hiszen a rivális világcégek szeretnek oda menni, ahol a konkurencia már jól érzi magát, megtelepedett. Ami pedig az uniós pénzeket illeti, sajnos pénz- és tőkeszegény országként rá vagyunk utalva arra, hogy a rendelkezésre álló keret utolsó centjét is lehívjuk. Az Európai Unió gazdaságpolitikája arról is szól, hogy konvergálniuk, vagyis felzárkózniuk kell a történelmi-politikai-társadalmi okokból „lemaradt” országoknak, régióknak a fejlett, Lajtán túli államok életnívójához. Sőt a gazdaságuk szerkezete is hasonlítson a fejlett államok berendezkedéséhez. Fogalmazhatnánk úgy is: ezért váltottunk rendszert. Vagy nem?
Az Európai Unió nem szól bele túlságosan a pénzköltésbe. Az előző költségvetési ciklusban talán nagyon is
liberális volt a mechanizmus: sokan azért is értetlenkednek, mert nem látják az ezermilliárdos történetekről szóló „meséket”! Hol a pénz? Vidéki településeink zömében nem túlságosan kitapintható, hogy mire költötték el az értékes forrásokat. Éppen ezért helyes, hogy a kormány a mostani költségvetési periódusból származó összeg hatvan százalékát a vállalkozásokhoz kívánja terelni.
Térjünk azonban vissza arra, hogy mi „haszna” származik az átlagembernek a három és fél százalékos GDP-bővülésből. Egyáltalán: érez-e abból valamit?
Nos, határozottan ki kell jelenteni: nagyon is! Az elmúlt években négyszázezerrel több állás létesült, és ha ebből kivesszük a közfoglalkoztatottakat, akkor is szép szám jön össze. A vállalatok tavaly több mint hatezermilliárd forintot költöttek fejlesztésre, ami középtávon is jelképez valamit. Mivel nincs infláció, a fizetésünk is többet ér. A családosok adókedvezményei is jelentősen megugrottak. Elkezdett felpörögni az ingatlanpiac, és autóból is többet vásárlunk a korábbiaknál.
Az állam pedig a központi bérintézkedéseken túl is megvastagítja az alkalmazottak pénztárcáját.
Persze, több pénz kellene oktatásra, egészségügyre, szükség lenne még további adócsökkentésre is, nyújtózkodni azonban csak addig érdemes, amíg a takarónk ér.
Viszont a merev előítéleteket akkor, amikor azokat már korábbi fő kritikusaink – az IMF, az Európai Unió és az OECD – is sutba dobják, illő volna mellőzni.
A tények makacs dolgok, most pedig a makrogazdasági mutatókban javulást lehet megfigyelni. Mindegyikben, nem csak egyben!