Mindenki márciusa

Nem bizony. Pedig az ember milyen boldogan kizokogná a nyavalyáit Vadai Ágnes vállán, vagy bátorságot és hitet öntene az eltévedt bárány, a szegényekért lábát lejáró, lelkét is – a pénzét nem – kitevő Simon Gáborba, de nem, és nem. Nem arra halad a világ sora, amerre mi szeretnénk. Ahelyett, hogy akár csak egy nemzeti ünnep erejéig egyesülnénk mi, magyarok, szekértáborokba vonulunk, kölcsönösen gyűlöljük, saját kis szemétdombjainkról köpködjük a másként szexelőt vagy spekulálót, mindenképpen kölcsönösen feltételezzük és megérdemeljük egymást. És jó ideje éppen azok abcúgolnak legszorgalmasabban, leghangosabban a gyűlöletre, akik díszlépésben masíroznak a Tégy a gyűlölet ellen feliratú táblák alatt.

Most is a márciusi ifjak már tizennegyedikén zászlót bontottak, és a tévészékház előtt keményen, életük kockáztatásával hitet tettek a sajtószabadság szent ügye mellett. Még jó, hogy nem indultak íziben nyomkövető lábbilincsétől megszabadítani Simon Gábort, és nem hozták ki vállon nyomorult, több százmilliós budai cellalakásából. Nem, megálltak, és rágódtak kicsit az egyik legkitüntetettebb szabadságeszme, a sajtószabadság mindenek felettiségén. Érdekes, hogy ugyanők nem léptek már sokkal korábban, mondjuk 2006 szeptemberében, amikor a közszolgálati televízió nem arról tudósított, hogy százak tüntettek ébresztőórával az épületénél, hanem egy floridai asszonyság tragédiájával etette a magyart. Nem véletlenül, hiszen az asszony spenótmérgezésben lelte szörnyű halálát. Vagy ki emlékszik már rá, hogy nem sokkal később hol és miként álltak ki Kunhalmi Ágnesék, pedig lett volna némi okuk rá, hiszen néhány, közpénzből fizetett rendőr tomfával és gumibottal cenzúrázott, elnáspángolt néhány renitens, munkáját végző fotóst és újságírót.

Ja, persze, akkor demokrácia volt, és nem ez a nyamvadt, nyúlós-nyálas diktatúra. Akkor a Nemzeti Múzeum timpanonjába ültetett mesterlövészek garantálták az ünnep áhítatát, és minden arra járót megmotoztak, na jó, a szónokot nem, még a csecsemők cumisüvegét is alaposan tanulmányozták, nehogy azzal ártsanak a népfenség gyönyörű eszméjének. Mellesleg kiderült, a cumisüveg, ellentétben az ébresztőórával, legalább annyira ártalmas az egészségre, mint a spenót. És hát aztán ott volt a nagy október emlékezetes ünnepe. Nem, nem a moszkvai, a budapesti nagy október fél évszázados jubileuma, amelynek során igen demokratikusan, válogatás nélkül elpáholtak mindenkit – érdekes, a korábbi, múzeumkerti szónok akkor sem kapott –, aki Budapest utcáira tette a lábát.

Na ezt a demokráciát sírják vissza és védenék most, csak nem tudni, kitől, miért és kinek az érdekében. Vajon kinek az érdekében kuruckodott most az a váci iskolaigazgató, aki nem engedte el a tanítványait a hivatalos, állami ünnepségre? Kinek akar megfelelni? Úgy gondolja, azzal nem politizál, hogy nem engedi be a politikát az iskolába, a gyerekeket a politikába? Mint amikor a Műegyetem rektora nem engedte, hogy az egyetem falai között ötvenhatra emlékezzenek.

Pedig hát negyvennyolc és ötvenhat már annyira beleégett a magyarok emlékezetébe, hogy amikor beszélnek róla, nem kell elétenniük: ezernyolcszáz vagy ezerkilencszáz. Ez már-már közhely, megvolt és megvan a maga legendáriuma. Petőfi és Szabó bácsi, rövidnadrágos ünnepek és pesti srácok, no meg a tizenkét – esetleg több – pont. És leszámítva a szélsőségeseket, labancokat, a két dátum, a két mámoros nap egyfajta nemzeti konszenzust jelent. Vagy legalábbis jelenthetne. Különösen az iskolákban, egyetemeken, ahol nem igazán szerencsés gyökértelen, identitászavaros, nemzeti történelmétől és tudatától megfosztott, független, szabad – csak jogokat ismerő, kötelességekről soha nem halló – tömegembereket nevelni. Bár kétségtelenül praktikus, mert azok könnyebben manipulálhatók, tudatuk hiátusaiba minden gond nélkül besétálhat az internacionalizmus, illetve ma már a globalizmus nemes eszmeköre.

De mit tegyünk? Szabad országban élünk, persze ki-ki maga éli meg a szabadsága fokát. Így aztán ahány ember, annyi ünnep. Félő, hogy nem lesz ez már soha többé mindenki márciusa.