Mindahányan Európába!

Tavaly az egész éves, brüsszeli támogatásból fedezett kifizetések meghaladták az 1800 milliárd forintot, és ezzel új rekord is született. Amennyiben pedig minden a tervek szerint alakul – tíz magyar operatív programmal pályázunk az új költségvetési ciklusban elköltendő közösségi forrásokra –, akkor tovább düböröghet a gazdaság. Ugyanis a hazai növekedésnek fontos tényezője az, hogy ne hagyjuk veszni a brüsszeli pénzeket.

Kedvező fejlemény az is, hogy a témával kapcsolatos összefoglalók szerint végre nem „betonba öntjük” – falusi főterek díszkellékeire, kisvárosi szökőkutakba, makadámból kirakatott budapesti terekbe – a külső pénzügyi forrásokat. Az elmúlt esztendőben nagy közlekedési és energetikai fejlesztési projektek voltak a fókuszban, a kormány szándéka pedig az, hogy a következő években az uniós pénzek hatvan százaléka a vállalkozások beruházásaira, fejlesztéseire „fusson ki”.

Ha a várható kilátásokat nézzük, akkor láthatjuk, hogy várhatóan minden idők legnagyobb gazdaságélénkítő programja kezdődhet Magyarországon az új uniós költségvetési ciklus forrásai révén, miután a most induló hat-hét esztendőben a hazai társfinanszírozással együtt 12 ezermilliárd forintnyi uniós forrás érkezhet hazánkba. Az összeg nagyságrendjéről csak annyit, hogy az éves költségvetés nyolcvan százalékát teszi ki, azaz „melegen tarthatja” – ha jól sáfárkodunk – a növekedési kilátásokat, s innen kezdve az Országgyűlésnek csak hosszú távra vonatkozó, pozitív üzenetű döntéseket szabad hoznia. Például a múlt heti, a bankoknak tett vállalás kisebbfajta gazdaságpolitikai forduló is – pozitív hozadéka az lehet a vállalati szegmensben, hogy a cégek már hosszú távra tervezhetik jelenlétüket, hiszen lesz háttere a banki finanszírozásnak, a hiteleknek.

Csengey Dénes 1989 őszén ebbe a három szóba foglalta fő üzenetét: Európába, de mindahányan! Hogy is kapcsolódik az immár klasszikussá vált idézet az uniós pénzekhez? Nos, az elmúlt huszonöt év alatt mindenki rájöhetett arra, hogy külföldi tőke nélkül – és ideértjük az értékes vállalati, működő tőkét, például Audi-, Mercedes- és Opel-fejlesztéseket – senkinek sem sikerülhet felzárkózni.

Ugyanakkor Magyarország pénz- és tőkeszegénysége ellenére mutatkozik remény a konvergenciára. Hiszen az európai uniós források ezt a célt szolgálják, vagyis azt kell, hogy szolgálják: a hátrányos helyzetű térségek is zárkózzanak fel, mégpedig belátható időn belül. Mert azt aligha gondolta bárki is komolyan – a politikai és gazdasági rendszerváltozás kezdetén –, hogy azonos eséllyel tud felzárkózni Budapest, Győr-Moson-Sopron vagy éppen Borsod-Abaúj-Zemplén megye. Miként egy informatikai vállalkozás és a néhány holdas parasztgazdaság között is hatalmas a különbség.

Rögzíthetjük azt is, hogy a mostani globális világban a gazdaság és a társadalom versenyképessége döntően a kutatás-fejlesztésre, az innovációra és a tanulásra alapul. Vagyis a lehívandó anyagi dotációk, amelyeket „körön kívül” kapunk – lévén más európai polgárok adóbefizetései teremtik meg felzárkózási lehetőségünket –, nem finanszírozhatnak elavult struktúrákat. Persze relatív, hogy mi az, ami elavult. Például a Lajtán túl már az útépítés „retrofogalom”, nálunk pedig egy új sztráda – gondoljunk csak a Nyugat-Magyarországon épülő M86-os gyorsforgalmi útra – évtizedes igényeket elégít ki. Eközben, a valamikori európai „közös piac” mélyülő gazdasági és költségvetési integrációt készít elő, és napirenden a szabad kereskedelmi megállapodás is az Egyesült Államokkal. Aligha árulunk el azzal titkot, hogy Brüsszel sokkal inkább finanszíroz közös gazdaságpolitikai alapelvekre, célokra és követelményekre épülő projekteket, mintsem ódivatú technológiát.

Vagyis az uniós pénzesőtől remélt pótlólagos gazdasági növekedés nem ajándék, hanem olyan többlet lehet, amelyet a hazai vállalkozók termelnek majd meg. Ezzel együtt – pillantsunk csak újból a tizenkétezermilliárdos számlára – nyerésre állunk!