Kiss László

Vélemény és vita

Mesél a Bécsi-erdő

Hát nehéz, nehéz, költséges, ráadásul még piszkosul időigényes találmány is a demokrácia

Az nem úgy megy, hogy kivonulunk a piacra, hordóra pattanunk, kihirdetünk valami okosságot, s a nép, a kollektív bölcsesség birtokosa, rögvest csatlakozik, és már ki is szögezzük a templomkapura büszke népfelségünk legújabb téziseit.

Mert ugye itten vagyunk mi, magyarok, akiknek legjobbjai mind egy szálig ősdemokraták. Volt itt éhségmenet, tüntettek a fakivágás ellen, demokratikusan leszavazták a népszavazást, lerúgták a miniszterelnök hungarocell fejét, s még korábban, megjegyzem, igen egalista módon, mindenki kapott néhány csinos pofont, szemkilövést és délceg fenékbe rúgást, aki a forradalom ötvenedik évfordulóján a pesti utcán boldogtalankodott. Na, de a szomszédok, örök és megbonthatatlan osztrák testvéreink, akikkel évszázadokig éltünk társbérletben – persze, mi inkább egyszerű ágyrajárók voltunk, ők voltak a főbérlők, és nem a hét törpe –, köptek erre az egészre, azt hitték, a demokráciát a Kossuth téren vagy a Mariahilfer Strassén osztogatja karácsony előtt George Soros valamelyik embernemesítő alapítványa. Nekünk ugyan mutogattak, ránk szóltak például, hogy ki legyen, és ki ne legyen a Nemzeti Színház igazgatója, dögre aggódván magukat, hogy meghal nálunk a demokrácia. Még jó, hogy a futballválogatottunk összeállítását nem kérdőjelezték meg az Európa-bajnokság előtt, hiszen egy csoportban voltunk, de nálunk, bosszantóan antidemokratikus módon, a csapathirdetést nem előzte meg népszavazás.

Na, meg aztán a kerítésépítés. Megint reszkettek, megint aggódtak – értünk. Meg persze a szólás- és sajtószabadságért, Európáért és az emberi jogokért. Mi építettünk, ők meg ideologizáltak. Aztán – persze roppant innovatív módon – a demokrácia mellé feltalálták a szárnyas kaput. Ami ugyan a gyanútlan szemlélő számára úgy tűnik föl, mintha egyszerű kerítés lenne, szögesdrót nyakkendővel, de mégis, ez mégis valami új, valami más, maga a humanizált Valóvilág. És a sógorság, komaság addig-meddig humanizált és sertepertélt, hogy közben önmagáról megfeledkezett. Miközben bennünket tanított, nevelt és szórakoztatott – és persze hótra aggódta magát –, saját dolgaira nem jutott ideje meg figyelme. Most például harmadjára futottak neki nehéz sorsú európai uniós társaink és barátaink a köztársaságielnök-választásnak, s úgy látszik, végre talán sikerült megtalálniuk az igazit. Mégpedig úgy, hogy nem is csaltak közben. Kiszögezhetik a Stephansdómra, hogy a csalás miatt megismételt szavazást a zöldek által támogatott, függetlenként induló Alexander Van der Bellen nyerte, pedig mindenki a szélsőjobb győzelmére számított. Európa megkönnyebbült, hogy a szélsőjobbos szabadságpárti Norbert Hofer a szavazatok 46,4 százalékát gyűjtötte be. Körbegratulálják egymást, majd elmagyarázzák, hogy kinek miért előnyös a nyugodt erő, Bellen győzelme, hacsak ki nem derül újfent, hogy büdös nagy csalás történt, mert a derék bécsiek a Práterben, két sör és egy sült csülök társaságában ravaszkodtak, mint lappangó makkbetyárok a Wienerwaldban vaddisznóhajtás idején.

És akkor majd megyünk, s a Burgtheaterben – mint ők nem is oly rég a Nemzetiben – felolvassuk együttérző kiáltványunkat, amelyből megtudhatja az ország, az EU és nagyvilág: mit kíván az osztrák nemzet?