Vélemény és vita

Menekültpolitikából jeles

A tragikus manchesteri terrormerénylet egybeesik annak a második évfordulójával, hogy Magyarországot elérte a migránsáradat

Két éve, hogy szívtelenséggel és esztelenséggel vádoljuk egymást, két éve, hogy köveket és Facebook-kommenteket dobálunk egymás felé. Párizsi és aleppói fotókat tolunk ingerülten egymás arcába, és a hangzavarban alig hallatszik az a csendesen parancsoló evangéliumi hang, ami mindenkit megérintett, amikor a válság elkezdődött:

„Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25:40)

A szó világos, az ember hallása viszont gyenge és főleg szelektív. Ezért lehet, hogy az általános szeretetparancs megszívlelése helyett azon kezdtünk el vitatkozni, hogy „ki az a legkisebb”, sőt, hogy „melyik legkisebb a fontosabb”.

Tényleg, ki a legkisebb?

A manchesteri stadion parkolójában, termotakaró alatt haldokló tinilány? A kerítésen átdobott és most egy magyarországi gyermekvárosban élő hatéves Mahmud? A borsodi cigánysoron – talán már jobb kilátásokkal, de – még mindig szegénységben nevelkedő nyolcéves Fannika? A törökországi parti fövenyen, holtában is „édesdeden alvó”, hároméves Alan? Az Aleppó poklában mindenét és mindenkijét elvesztett, törmelék közül kiemelt ötéves Omran? Túl sok tényezős egyenlet ez, ahol az ikszek, ipszilonok és zék nem ismeretleneket jelölnek, hanem a szemünk fényeit, a gyerekeket.

Az emberben pedig ott van az alapvetően jó, ezért mindenki a legjobb tudása szerint keresi az egyenlet megoldását. A puszta igyekezet azonban mégsem elég, mivel a félreszámolások itt elvesztett emberéletekhez vezetnek. Az elkeseredett viták, kötelezettségszegési eljárások és „repkedő szárnyas kapuk” közepette pedig egy dolog kezd kikristályosodni: a migránsválságra az európai országok közül Magyarországnak volt és van a legésszerűbb és legkeresztényibb válasza. A józan szeretet ereje kellett ahhoz, hogy elsőként merjük nevükön nevezni a különböző embereket és fogalmakat: a menekülőket menekülteknek, az anyagi indíttatásból vándorlókat gazdasági migránsoknak.

Miközben Nyugat-Európa azon országaiban, ahol a muzulmán szavazatok választásokat dönthetnek el, majdhogynem kötelező lett a #refugeeswelcome hashtag, addig a magyarok többsége kimondta a nyilvánvalót. Ha egy ember a saját és a szerettei életét menti, akkor keresi az első olyan helyet, ahol a családját biztonságban tudhatja és az alapvető létszükségleteiket biztosítani tudja. Egészen addig, ameddig el nem múlik a baj. Ha innen tovább megy, akkor azt már nem azért teszi, mert a biztonságot keresi, hanem azért, mert jobban és több pénzből szeretne élni, mint előtte. Ezért van az, hogy a török–görög, de legkésőbb a görög–macedón határ átlépésétől kezdve a vándorló embereket sem a nemzetközi jog, sem a nemzeti jog, sem a józan szeretet mércéje nem tekinti menekülteknek, hanem gazdasági migránsoknak. Ezen a ponton pedig a véleményüket nyilvánító magyarok döntő többségének – és a magyar kormánynak – gondolkodása tökéletesen igazodik Ferenc pápa tavaly novemberben kifejtett álláspontjához, hiába tódítják ennek ellenkezőjét tüntetések szónokai:

„Menekültnek lenni azt jelenti, hogy az ember háború, szenvedés, éhezés elől menekül, ezért az ilyen ember nagyon sok gondoskodást, munkát igényel”. És: „A migránsokkal bizonyos szabályok szerint kell bánni, mert bár létezik a migrációhoz jog, de csak szigorú törvények között.”

Itt érkezünk meg a migránsválság leginkább zavarba ejtő aspektusához: a szándékok és következmények önmagukkal szembemutató irányaihoz. Azok a civilszervezetek és politikusok, amelyek, illetve akik meghívták és segítették az EU határát keresztezve már nyilvánvalóan csak a jobb megélhetés reményében továbbvándorlókat, minden bizonnyal együttérzésből és szeretetből tették azt. A szándékuk jó volt, és ezért nehéz kimondani az igazságot: emberéleteket követelő hibát követtek el. A jó szándékuk ugyanis józanság nélkül oda vezetett, hogy az illegális gazdasági migráció bátorításával azt is bátorították, hogy családok kockáztassák gumicsónakokon a sokszor tragikus kimenetelű tengeri átkelést, és közvetett felelősségük van az ellenőrizetlen népvándorlással együtt érkező terroristák rémtetteiben is.

Másik oldalról: azok az országok, amelyek lezárták határaikat, azt elsősorban a polgáraik biztonsága érdekében tették, és vélhetően nem az volt az elsődleges szempontjuk, hogy a migrációs útvonalak lezárásával a menekülttáborokban vagy közép-ázsiai hazájukban maradó emberek tömegeit menthetik meg embercsempészek embertelenségétől. Tény és való, hogy a magyar hatóságok a kísérő nélkül érkező gyermekeket befogadták, a gondjukat viselték, és az is, hogy a mai napig az összes menedékkérő ellátást kap a – kifelé nyitott – tranzitzónáinkban. Mindez azonban nem lenne több hűvös pragmatizmusnál, ha a határokon mutatott szigor a Közel-Keleten és a világ más tájain nem párosulna a valódi rászorulók megsegítésével. Ha az országhatárunkat védő fegyvereseink mellett nem lennének Irakban magyar katonák is, akik segítik a harcot az Iszlám Állam ellen. Ha a megálljt parancsoló kezünk mellett nem lenne egy segítségre kinyújtott kezünk is. Hungary Helps – ez a neve annak az Orbán Viktor miniszterelnök által nemrég bejelentett milliárd forintos karitatív programnak, amely támogatja a világ válságrégiói­nak sokat szenvedett lakosságát, és amiről borítékolhatóan nem fognak olvasni a Magyarország ellen hangolt külföldi sajtóban. Nem fognak róla beszámolni, hogy mit jelent majd a sokat szenvedett iraki keresztényeknek (és nem keresztényeknek) visszatérniük a magyarok által újjáépített településeikbe, a gyerekeknek tanulni járni az erbíli iskolába, vagy éppen a szír ortodox híveknek közösségben ünnepelni felújított templomaikban. A programot Brüsszelben közöny fogja övezni, a hazai nyilvánosság egy részében pedig gúny, de ez az a pont, ahol a jó sajtónál fontosabb a jó lelkiismeret.

A Hungary Helps program ugyanis az az elem, amivel a kör teljessé válik, és ami miatt végül a magyar menekültpolitika szeretetből jelesre vizsgázik. Egy olyan menekültpolitika legfontosabb darabja ez, amelynek az eredményeként talán kevesebb angol, francia, belga kamasznak kell szörnyethalnia, ahol a határkerítésen átdobott afgán kisgyerekek visszatérhetnek a szüleikhez, ahol a magyar roma gyerekek felzárkóztatásáról nem tereli el az erőforrásokat és a figyelmet a bevándorló tömegek integrálása, ahol „egy másik Alan Kurdi” felébred a délutáni alvásból, és játszani kezd a strandon, és ahol Szíriában és Irakban begyógyulnak a sebek, és visszatér az élet normalitása.

Azbej Tristan
a Közel-Keleten szolgált volt diplomata

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom