Lehet a közösön kívül saját érdekük, és azok lehetnek olykor egymással ellentétesek. A gazdasági erőemberek és a politikai világ kapcsolata régóta vitatott téma, holott mindkettő érdeke a kölcsönös bizalom valamilyen szintje. Az utóbbi öt év kormányzásának lényegesebb hatalmi harcai is ezen a kérdésen belül rajzolódtak ki. A két fél természetesen erősen függ egymástól, hiszen minden vállalkozáshoz szükségesek szövetségek, ebben az értelemben vett barátok.
A politikával kapcsolatosan uralkodó, általánosan cinikus felfogás és a gyakori politikai sárdobálás miatt a „barát” kifejezést leginkább a „mutyi”, „kéz alatt” és „korrupt” fogalmakkal azonosítják. Míg a „barátság” szinonimája lett a szabályok megkerülésének, addig eredeti jelentésében azt a politikai szövetségen belüli bizalmas kapcsolatot jelenti, ami az adott politika sikeres működésének feltétele. Mind a politikához, mind a puszta érdekérvényesítéshez feltehetően feltétlenül szükséges a bizalom. Ezért nem találkozunk politikai befektetői, politikai tanácsadói vagy államtitkári álláshirdetésekkel, mivel minden szakmai hozzáértés mellett szükséges a politikai bizalom.
A múlt pénteken történt, „médiatörténelem”-ként aposztrofált történéssorozat ebből a szempontból ennek a bizalmi állapotnak a látványos végét jelentette. Simicska Lajos, a fideszes gazdasági háttérbirodalom fejeként elhíresült vezető, nyilvánosan minősítette szokatlan stílusban a kormányfőt, miután sorra mondtak le és fel a tulajdonában álló médium vezetői. Több kérdés merült fel egyúttal ezzel a történelembe média- és politikai szenzációként bevonuló eseménnyel kapcsolatban. Kérdés, hogy a korábbi szövetség felbomlása előidézheti-e hosszú távon az Orbán-kormány bukását, ellenzékbe vonul-e a jobboldali média, a Simicska-interjúk kire nézve voltak valójában kártékonyak, s mit vonnak maguk után.
Nem meglepő, hogy ekkora kormánypárti hatalmi fölényben minden egyedi politikai esetben a mostani különleges helyzet fordulópontját, a kétharmados kormány bukásának eshetőségeit keressük. Fordulópont viszont csak akkor következik be, ha a kormánypolitika nem talál már szövetségeseket, eluralja a bizalmatlanság ezt a politikai vállalkozást. Ez a háború arról szól, hogy ki az, aki mozgósítható akár a kormánnyal szemben is, és ki az, aki az anyagi mecénással szemben az eddigi politikai egységet választja. A Simicska–Orbán-háborúként fémjelzett konfliktus számos egyéni egzisztenciális fenyegetettséggel jár, ezért is volt a sajtóvezetők lemondása drámai. A „háború” tehát választást jelent, amelyet az érintett közszereplőknek kell meghozniuk az anyagi és a politikai elköteleződés között.
Az, hogy a jobboldali elkötelezettségű médiával megfogható lenne a kormány, elég valószínűtlen, mind az olvasóközönség beállítottsága és igénye, mind a jobboldali sajtó „lelkiismerete” miatt. A kezében lévő sajtóorgánumok nem tehetik meg azt a fordulatot olyan könnyen, mint amit egy televíziós kereskedelmi csatorna megtehet. Ezért nehezen elképzelhető lépés, hogy a miniszterelnök családját terveznék célba venni, vagy hogy a sajtóorgánumok száznyolcvan fokos fordulatot vegyenek. Simicska Lajos ezekről a nyomásgyakorló lehetőségeiről egyébként is lemondott múlt heti kirohanásaival.
Orbán Viktor ellenfelei, akik most úgy érzik, hogy egy oldalra került velük Simicska, természetesen reménykednek abban, hogy a gazdasági ember részleteket szivárogtat ki a korábbi bizalmas ügyekről. A miniszterelnököt kritizáló ellenzék számára már a „piszkos ügyek” emlegetése is jól jön. Simicska érdeke azonban vélhetően nem a jelenlegi kormányfő leváltása és a kormány megdöntése, hanem egy érdekeinek megfelelő, új szövetség kötése lenne. Ez az út viszont lemondásokkal jár, erővel viszont nem valószínű, hogy megtalálja a kormánnyal szemben a számításait.
A múlt héten adott interjúiban a miniszterelnökre és Bayer Zsoltra használt jelzői félrevezetők lehetnek, amelyekben egy, az „üzleti racionalitásból” kizökkent, indulatos magánember nyilatkozott a nyilvánosságnak politikai tartalmú közkérdésekben. Médiatörténelmileg és politikatörténetileg emlékezetes volt ez az eset azért is, mert egy sokáig homályba burkolózó, nagy hatalmú üzletember szokatlan stílusban törte meg saját közszereplése csendjét. A stílusból legtöbben elszánt revánsvágyra következtettek. A stílus ugyanakkor sokkal inkább arról ad képet, hogy milyen módon ment végbe a szövetségbontás, mintsem annak következményeiről.