Vélemény és vita
Marad-e Törökország a NATO-ban?
Meglepetésként érte a Nyugatot Törökország és Oroszország közeledése – írta a The New York Times
Meglepetésként érte a Nyugatot Törökország és Oroszország közeledése – írta a The New York Times című tekintélyes amerikai napilap a keddi orosz–török államfői találkozóval kapcsolatban. Már az is meglepő, hogy ez meglepő, de ha most ez a tény, kezeljük ilyenképpen.
A lap szerint senki sem számított arra, hogy a török–orosz kapcsolatok szélsőségesen megváltoznak, legalábbis nem azonnal. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy aggodalmat váltson ki Nyugaton. Moszkvának és Ankarának a szíriai konfliktusban egymással ellentétes céljai vannak, Vlagyimir Putyin orosz elnök és Recep Tayyip Erdogan török államfő pedig „egymás torkának esett”, miután tavaly novemberben Törökország lelőtt egy orosz harci repülőt. A meghiúsított török puccskísérlet után Erdogan első külföldi útja mégis Szentpétervárra vezetett, és a két államfő megállapodott a kétoldalú kapcsolatok helyreállításáról. A The New York Times szerint azonban bármilyen megállapodás a két ország között komoly következményekkel járhat a Közel-Keletre és Európára nézve. A szorosabb orosz–török kapcsolatok miatt feszültségek keletkezhetnek a NATO-ban, s ezt az orosz elnök örömmel ki is használná. Moszkva végső célja pedig az lehet – fejtegeti a lap –, hogy bevonja Törökországot befolyási szférájába, valamint az általa támogatott ázsiai biztonsági és gazdasági szervezetekbe.
Törökország nemcsak NATO-tag, de kulcsfontosságú szerepe van az Európába igyekvő menekültek számának csökkentésében is. Eközben úgy tűnik, Ankara és Washington között egyre feszültebbé válik a viszony amiatt, hogy az Egyesült Államok nem adta ki Törökországnak a puccskísérlet kitervelésével vádolt Fethullah Gülen hitszónokot, Erdogan legnagyobb ellenlábasát. Elnézve a közelmúlt eseményeit, örök érvényű dolgozatként lapozgatom Samuel P. Huntington munkáját, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvét. Érdemes csak a keddi orosz–török államfői találkozó és annak eredményeinek a tükrében tekinteni az 1993-ban közölt majdnem próféciákat, például Görögország és Törökország jövőjéről: „Kétségkívül NATO-tagok maradnak, de valószínű, hogy más NATO-tagországokhoz fűződő viszonyuk majd meggyöngül.” Ismerős ez a közelmúltból? – elég, ha csak Erdogan viszonyát tekintjük az általa majdhogynem sakkban tartott Európai Unióval, vagy szűkebb értelemben véve Németországgal, amikor a migránsokról kötött márciusi megállapodás felmondásával fenyegetőzik.
Menjünk vissza Huntingtonhoz: „Törökországnak a NATO-tagságban megtestesülő nyugati kötődése a hidegháború terméke volt. Ennek vége megszüntette a kapcsolat létrejöttének okát, és a kötelék gyengüléséhez, újrafogalmazásához vezetett. A Nyugat szemében Törökország ma már kevésbé hasznos bástya egy északról jövő fenyegetés (mint egykor a Szovjetunió) kivédésére, szerepe inkább arra szűkül, hogy – mint az öbölháború idején is – társ legyen a délről jövő, kisebb fenyegetések elhárításában.” Figyelemre méltó ugyanakkor az amerikai politikatudósnak az a gondolatmenete is, amely szerint távlati jövőnket talán valóban nem a felvilágosodás és a racionalizmus fogja meghatározni, nem a sokak által egyetemesnek tekintett vagy hitt „nyugati” értékek elterjedése, hanem az ösztönök és a lokális értékek (és előítéletek) köré szerveződő törzsi lét.
És mit látunk? Amit korábban elképzelni sem tudtunk: egy, az Európai Unióból kilépő Nagy-Britanniát, egy átrendeződő Törökországot és annak ambivalens viszonyát a NATO-hoz, valamint Oroszországhoz. Csak ne a kilépések évei következzenek az Észak-atlanti Szerződés Szervezetében is. Erdogan (és régi/új moszkvai barátja), már nemcsak az Európai Uniót tartja sakkban, hanem saját katonai szövetségesét is.
A lap szerint senki sem számított arra, hogy a török–orosz kapcsolatok szélsőségesen megváltoznak, legalábbis nem azonnal. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy aggodalmat váltson ki Nyugaton. Moszkvának és Ankarának a szíriai konfliktusban egymással ellentétes céljai vannak, Vlagyimir Putyin orosz elnök és Recep Tayyip Erdogan török államfő pedig „egymás torkának esett”, miután tavaly novemberben Törökország lelőtt egy orosz harci repülőt. A meghiúsított török puccskísérlet után Erdogan első külföldi útja mégis Szentpétervárra vezetett, és a két államfő megállapodott a kétoldalú kapcsolatok helyreállításáról. A The New York Times szerint azonban bármilyen megállapodás a két ország között komoly következményekkel járhat a Közel-Keletre és Európára nézve. A szorosabb orosz–török kapcsolatok miatt feszültségek keletkezhetnek a NATO-ban, s ezt az orosz elnök örömmel ki is használná. Moszkva végső célja pedig az lehet – fejtegeti a lap –, hogy bevonja Törökországot befolyási szférájába, valamint az általa támogatott ázsiai biztonsági és gazdasági szervezetekbe.
Törökország nemcsak NATO-tag, de kulcsfontosságú szerepe van az Európába igyekvő menekültek számának csökkentésében is. Eközben úgy tűnik, Ankara és Washington között egyre feszültebbé válik a viszony amiatt, hogy az Egyesült Államok nem adta ki Törökországnak a puccskísérlet kitervelésével vádolt Fethullah Gülen hitszónokot, Erdogan legnagyobb ellenlábasát. Elnézve a közelmúlt eseményeit, örök érvényű dolgozatként lapozgatom Samuel P. Huntington munkáját, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvét. Érdemes csak a keddi orosz–török államfői találkozó és annak eredményeinek a tükrében tekinteni az 1993-ban közölt majdnem próféciákat, például Görögország és Törökország jövőjéről: „Kétségkívül NATO-tagok maradnak, de valószínű, hogy más NATO-tagországokhoz fűződő viszonyuk majd meggyöngül.” Ismerős ez a közelmúltból? – elég, ha csak Erdogan viszonyát tekintjük az általa majdhogynem sakkban tartott Európai Unióval, vagy szűkebb értelemben véve Németországgal, amikor a migránsokról kötött márciusi megállapodás felmondásával fenyegetőzik.
Menjünk vissza Huntingtonhoz: „Törökországnak a NATO-tagságban megtestesülő nyugati kötődése a hidegháború terméke volt. Ennek vége megszüntette a kapcsolat létrejöttének okát, és a kötelék gyengüléséhez, újrafogalmazásához vezetett. A Nyugat szemében Törökország ma már kevésbé hasznos bástya egy északról jövő fenyegetés (mint egykor a Szovjetunió) kivédésére, szerepe inkább arra szűkül, hogy – mint az öbölháború idején is – társ legyen a délről jövő, kisebb fenyegetések elhárításában.” Figyelemre méltó ugyanakkor az amerikai politikatudósnak az a gondolatmenete is, amely szerint távlati jövőnket talán valóban nem a felvilágosodás és a racionalizmus fogja meghatározni, nem a sokak által egyetemesnek tekintett vagy hitt „nyugati” értékek elterjedése, hanem az ösztönök és a lokális értékek (és előítéletek) köré szerveződő törzsi lét.
És mit látunk? Amit korábban elképzelni sem tudtunk: egy, az Európai Unióból kilépő Nagy-Britanniát, egy átrendeződő Törökországot és annak ambivalens viszonyát a NATO-hoz, valamint Oroszországhoz. Csak ne a kilépések évei következzenek az Észak-atlanti Szerződés Szervezetében is. Erdogan (és régi/új moszkvai barátja), már nemcsak az Európai Uniót tartja sakkban, hanem saját katonai szövetségesét is.