Ő egy igazi cuncimókus, egy bájosan ősz úriember, akihez családi vacsorákon bármikor odaosonnék, és adnék neki egy baráti tockost. Utána meg megsimizném azt az aranyos kis buksiját.
A Kedves Olvasó, bocsásson meg eme felhőtlen érzelemkitörésért, de gyanítom, nincs becsületes magyar hon- és Európa-polgár, aki a következő szavakat olvasva ne érezné át azt a mérhetetlen Brüsszel-szeretetet, amihez csak a tizenhetedik, huszadik századi bűneinket kutató intézet megnyitása hasonlítható.
Na tehát, ez a kitűnő ember, ez a luxemburgi korrupciós ügyeit elegáns közvetlenséggel feledő sármőr azt mondta, hogy ha „Magyarország bevezetné a halálbüntetést, akkor az válóok lenne. Válóok! Politikai alapelveimhez tartozik, hogy nem lehet halálbüntetés. Nincs helye az Európai Unióban annak, aki bevezeti a halálbüntetést.”
Valóban, nekem például a büdös életben nem jutna eszembe kivégeztetni Jean-Claude Junckert. Miért gondolnék ilyesmire, hiszen ő egy szeretetre méltó öregúr, akinek semmi köze sincs az Európai Unió apparátusát eleméig korrumpáló rendszerhez. De ő ezt meggyőződésem szerint meg is fogja érteni, hiszen humor a veleje, másképpen hogyan oszthatná a poénokat az unió kormányfőinek. Akiket mellesleg a nép választott, Juncker úr viszont egy brüsszeli alku szüleménye.
De, mint írtam, Jean-Claude Junckert szeretjük!
Szeretjük a következő mondatáért is: „Két éve diktátornak szólítom Orbán Viktort, és ez a barátság jele.” Ez egy igen szép mondat. Szól nekünk, magyaroknak is. A mi miniszterelnökünk, ugyanolyanok vagyunk. Szeretünk diktatúrában élni, ha nem találunk éppen megfelelőt, mindig kérünk tanácsot demokratizáltabb barátainktól. Mert mi is nagyon szeretünk ám demokratizáltak lenni!
Jean-Claude Juncker nem Orbán Viktorhoz szólt, mindannyiunknak üzent.
Nekem ugyan nem jutna eszembe fraternizálni a jó Jean-Claude-dal, de mi itt Kelet-Európában hajlamosak vagyunk illemet keresgélni a káromkodásban is. Juncker egy csudi-ember! Egy angyal-pofi! Nem innának meg vele egy lájtos kapucsínót? Aki szakértő is, mert például meg tudja ítélni, hogy menekültügyi kérdésekben kinek van jó „szóválasztása”. A lingvisztika mestere amúgy a pszichiátriai kérdésekhez is roppantul ért, mert szerinte aki egy szót mer hozzátenni az uniós bizottság menekültügyi javaslatához, az „nem ismeri ki magát az ideggyógyászatban és a pszichológiában, de ezt nem is lehet mindenkitől elvárni”.
Nézd már, tényleg. Én például ezt messzemenően nem várom el egyes rokonaimtól sem éppúgy, mint Jean-Claude Junckertől, akit szeretek és tisztelek!
Épp ezért, máj frend Juncker talán megérti, ha félve megjegyzem a következőket.
Az Európai Uniót nem azért hozták létre, hogy lehetőséget adjon az „öreg kontinensnek” a nagyobb hatékonyságra. Nem azért, hogy a sarki boltot bezárjuk, nem azért, hogy dögöljön meg mindenki, aki nem multi. Meglehet ez egy álom volt, a kapitalizmus vasfoga meg darál, de a szabályok betartását elvártuk, mert tőlünk is számon kérik.
S itt a baj. Az Európai Unió vezetése nem tartja már be saját szabályait, köp hangzatos értékeire. Nem egy egyenjogú szövetség vagyunk, hanem egy rossz vállalat, ahol a főnök diktál és haszont les. Ha ahol a „cégtárs” fel meri emelni hangját, neki kuss a neve, antidemokratikus címkével ékesítve.
Az Európai Unió egy jó ötlet. Mert együtt erősebbek lehetünk. Akkor viszont szemernyit sem ér, ha ebben a barátságban vannak „jobbak” és „rosszabbak”, ha a barátságnak mércéje van, amit nem mi szabtunk meg közösen.
Én szeretem Jean-Claude Junckert!
Tényleg, „adom ezt a csávót”, ha érti a szlenget, Angela bármikor elviheti. Amúgy már elvitte.
Én szeretnék büszke lenni az Európai Unióra. Nem kérek cukrászdát Mátyás büszke városában, nem akarok fogat húzni sem féláron Graz környékén.
Magyarország, mi mindannyian kapjuk meg ugyanazokat az esélyeket, ami jár az alapító okirat szerint mindenkinek. Nem kérünk junckeri esélyeket... a nagyjából egyenjogúság elég.