Magyar világ olasz földön

Kezembe került egy régebben – jó harminc éve – megjelent történelmi forrásmunka, a csak kevesek által ismert „itáliai magyar migráció” témaköréből. Az alább következő história a Krisztus utáni 9. évszázadban kezdődik.

Megpróbáltam megbecsülni, pontosabban felmérni: vajon hány magyar ember él, tartózkodik ez idő szerint a szép olasz földön? Elsőként a Bethlen Gábor Alapítvány Nemzetismeret című statisztikai – lényegében már elavult – munkájából merítettem az adatokat, amelyek egy 2000-ben készült, nyugat-európai statisztikai adatbázisra épültek. A külföldön élő magyarok összes lélekszáma akkoriban 341 és 366 ezer fő között mozgott, a vendéglátó országok mennyiségi rangsorát Németország, Ausztria, Franciaország,
Nagy-Britannia és Svédország vezette. Az Olaszországban élő és tartózkodó 9-10 ezer magyar emigráns akkori létszámával a 9. helyen állt a rangsorban, belevéve az 1956 után több hullámban, hét-nyolcezer főnyi disszidens érkezését a híres olasz „csizmába”; majd később a világ más tájaira történt távozásukat.
Így tehát az 1900 és 1956 közötti hat évtizedben mindössze ezer magyar ember telepedett le itáliai közösségben, miközben az 1889 és 1915 közötti években „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk” – a költő József Attila jámbor víziója szerint. A hivatalos számadatok alapján 1 289 396 személy.

Szeretek utánajárni a dolgoknak, ezúttal is az elejénél próbálom megragadni a magyarok több, mint ezer éve tartó be- és kivándorlásának történetét. Először a magyarok Kárpát-medencei bevándorlásáról szóljon néhány statisztikai adat, a 9. század végéről. Dzsajháni arab geográfus korabeli munkája szerint 893 körül érkeztek meg a messzi keletről a magyarok a Kárpátok előterébe. Húszezer körüli számban vonultak lovasok, velük azonos létszámban lehettek a védelmük alatt igás állatok vontatta, szekéren utazó családtagjaik. Amikor 896–897-ben Árpád vezér, és alvezérei elfoglalták az országot, legfeljebb néhány ezer, jámbor földművelő szláv lakost találtak helyben. Később, a kalandozásnak nevezett „fegyveres árubeszerzések” során olykor embert veszítettek, máskor foglyokat szereztek és hoztak haza. Eközben szaporodtak a hátországban hagyott családok.

Háromszázötven évvel később, amikor 1241-ben a mongolok rátörtek Magyarországra, kétmillióan éltek a Kárpát-medencében. Közülük alig egy esztendő leforgása alatt a honi lakosság fele fegyver által, vagy éhen pusztult el.

Feltűnően gazdag irodalma van a magyarok 9. századdal kezdődő itáliai kalandozásainak, amelyek eltartottak egészen az 1400-as évek alkonyáig. Tardy Lajos (1914–1990) történész-író gyűjtőmunkájából kiolvasható, hogy a magyarság demográfiai alakulásának kutatói nem szenteltek elég figyelmet a külföldre vetődött honfitársaink sorsának, idegenbeli életének.

Ibn Haijan, kortárs mór történetíró beszámolója szerint a magyarok 942. évi észak-spanyolországi hadjáratát megelőzően Lombardián vonultak át. Zaragozából követ érkezett Dél-Hispániába, ahol a foglyul ejtett magyar lovasokat a kalifa elé vezették, aki megszemlélte őket. Ezután a vitézek áttértek az iszlám hitre, majd besorozták őket a kalifa harcosai közé. A kalandozó magyarok kényszerbesorozása is megszokott eljárás lehetett, egy korábbi, 934. évi akciónál az elfogott lovasok egyik kontingensét maga Romanos császár küldte szolgálatba, Lombardiába. Az olasz Gina Fasoli és Vajay Szabolcs történészek kutatásai szerint 899 és 954 között őseink összesen tizennégy hadjáratot vezettek Itália földjén, egyes olasz értékelések szerint azonban ennél lényegesebb több magyar harcos is ellátogatott a borivó és sajtkedvelő taljánokhoz.

Egy óolasz okiratgyűjteményben még mindig lesújtó történetek voltak olvashatók a magyarokról az 1001 és 1074 közötti években, tanúk terjedelmes névsora sorolta az „ungarók” viselt dolgait. Az 1075 és 1100 közötti esztendőkben azonban nagyot fordult a helyzet: időközben a lakóhelyükön kereszténnyé lett, meggyökerezett, immár jogképességgel bíró magyarok leszármazottai is beilleszkedtek a helyi társadalomba. Ahogyan a magyarok idehaza „beintegrálták” a külföldről zsákmányként hozott foglyaikat, az olaszok is úgy kezelték őket. Egy 1087-ben Milánóban keltezett okirat ügyleti tanúja volt egy bizonyos Ungaros, akit Bulzafollének – pénzverőnek – neveztek, 1093-ban és 1094-ben több ízben találhatók a közéletben „Magyar” nevű, letelepedett polgárok. Csupán 1097-től 1192-ig többtucatnyi fennmaradt okirat, adásvételi szerződés stb. maradt fenn „Ungaro” nevű ügyfelek aláírásával a levéltárakban.

A középkori daliás időkben már számlálatlanul találkozhatunk itáliai–magyar dinasztikus, politikai kapcsolatokkal, főként a kései Árpád-ház, majd a nápolyi Anjou-ház házasságainak köszönhetően. Levéltárakat töltenének meg az erről szóló levelek, dokumentumok, könyvtárakat a könyvek. E sorok írója pénzt és fáradságot nem kímélve leautózott az olasz „csizma” bokájánál levő Potenzáig, ahol egy időszaki kiállításon megnézhette Simone Martini (1284–1344) nápolyi festő Szent László király alabárdos, egész alakos képét (ingyen, és le is fotózhatta). Az ábrázolás nem túl előnyös a lovag szent számára.

Tardy Lajos munkáiból, gyűjtéséből megtudhatjuk, hogy az újabb kori magyarság földrajzilag messzire elszakadt egymástól, az itáliai köziratokban ennek megfelelően kétféleképpen mutatkozik. Bizonyság erre, hogy a „magiaro” (mádzsáró) népnév csak a 19. században került az olaszba, korábban kizárólag, mint „ungaro” élt az olasz szókincsben. Különös pikantériája a legújabb kori magyar történelemnek, hogy az 1970–80-as években Budapesten működő „luxusszállodák” olasz férfi látogatóinak intim barátkozásából sok vegyes házasság is született, többnyire az olasz fél előnyére.

Az 1990-ben történt politikai rendszerváltozás óta eltelt egy újabb emberöltő. Ez idő szerint, becslés alapján, legalább tízezer magyar él és dolgozik a 66 millió lakosú Olaszországban, amely ez idő szerint a világ kilencedik legnagyobb GDP-jével rendelkezik, államadóssága pedig az egyik legmagasabb. Rezeg fölötte a léc. Mégis, most is az egyik legvonzóbb hely a „magiarok” számára a taljánok földje.