Huszonhét éve még derűsen csillogott a szeme a téli fagyban, hogy na lám, eljött a vörösterror vége, a háza is megúszta a dózerolást, szülőföldjén sem emelkedik emeletes falu. Aztán jött néhány bátor legény, s ígért mindenféle csudajó dolgot, autonómiát, közbirtokosságot, visszaszolgáltatást és főleg leszámolást, de az egész csoda három évig tartott. Akkor ezek a bátor fiúk szépen egymásnak estek, s ment ki-ki a szeme világába, bár úgy látszott, egy ideig még egy szekérderékban utaznak. Csakhogy aztán némelyek leugrálgattak onnan, s vagy elfelejtettek visszakéredzkedni, vagy őket felejtették el. A dolgok aztán odáig fajultak, hogy egyik vezérüket kihajították a mezőre – minek kérte számon a többieken megszegett ígéreteiket? Emezek meg vígan csujjogatva bementek Bukarestbe, s ottfelejtették magukat a Victoria-palotában is, évekig.
Szegény székelyünk meg csak ült, üldögélt esténként a Duna tévé előtt, s még inkább nem tudta, hogy mi a ménkűt gondoljon. Mindenesetre „ott bent, Bukarestben”, no meg a tengerparton, a román meg a magyar urak jól összeszűrték a levet, s kuszálták a szálakat, hogy egy dolog biztos legyen: némely szenátor és képviselő urak nyakló nélkül meggazdagodhatnak, s magyar jussot cserébe nem követelnek.
Na de egyszer csak a hírekben felbukkant még egy szekér, amelyhez a lovakat már Budapestről küldték – magyar rendszám is volt rajta. A rajta ülők elkezdtek az erdélyi magyar nagyurak tyúkszemére ráhajtani, s addig, de addig piszkálgatták egymást, míg tengelyt akasztottak. S egyszer csak azon vették észre magukat, hogy már megint együtt kucorognak a szekérderékban a régi (elv)társakkal, Bukarest felé kocogva. Biztos, ami biztos alapon pedig, a magyar rendszámot (amire közben rápingáltak egy fenyőfát) oda is felrakták – a tulipán mellé.
Igen ám, de útközben elindult még egy szekér, amihez már nemcsak a lovakat, de a deszkát is Budapestről küldték, s amin jól látható módon elől is, hátul is, de még oldalt is volt magyar rendszám, s rajta csillagok. Ott ült azon mindenki, aki annak idején kiugrált a többiek mellől, s most azt üzenték az erdélyi magyar népnek, hogy istenuccse „majd mi képviselünk benneteket”.
Ám a mi székelyünk csak ült, ült a Duna tévé előtt, és ingatta a fejét. Testvéreit majdnem agyonverték Marosvásárhelyen az agyonlőtt diktátor helyére beülő kommunista gazemberek által odaküldött románok, a földjeit, birtokait és iskoláit alig kapta vissza, unokái bajosan tanulhatnak anyanyelvükön az orvosi egyetemen, s ha ügyes-bajos dolga akad a megyeszékhelyen, hát mutogathat kézzel-lábbal, hogy megértsék a román hivatalnokok.
Így aztán szegény csak nézte, amint a szekerek egymással versengenek, s igencsak vakargatta kucsmája alatt a tarkóját. Egyszer csak azt vette észre, hogy az utolsó szekér Sepsiszentgyörgyön megáll, s onnan már egy tapodtat sem hajtják tovább a lovakat. Útközben a rendszámok is lehulltak róla – egyik talán Kolozsváron, a másik Vásárhelyen, a harmadik esetleg a Csíkszentdomokost átszelő országút porában heverhet. Az utolsó meg Háromszéken pottyant le. Csak az a fura, hogy nem keresi senki azokat, s azt sem kéri számon, hogy miért nem voltak jobban felerősítve.
A másik két szekér viszont halad, lassan már a Prahova völgyében jár, s utasai hamarosan ismét Bukarest utcáin parádéznak majd éveken át.
Emberünk pedig fogja magát, kikapcsolja a tévét, keservében köp egy nagyot a tenyerébe, s felássa még a fagy beállta előtt a kertjét, mert már csak abban bízhat, amit maga elvégez, a teremtőjét neki!
Szegény székelyünk meg csak ült, üldögélt esténként a Duna tévé előtt, s még inkább nem tudta, hogy mi a ménkűt gondoljon. Mindenesetre „ott bent, Bukarestben”, no meg a tengerparton, a román meg a magyar urak jól összeszűrték a levet, s kuszálták a szálakat, hogy egy dolog biztos legyen: némely szenátor és képviselő urak nyakló nélkül meggazdagodhatnak, s magyar jussot cserébe nem követelnek.
Na de egyszer csak a hírekben felbukkant még egy szekér, amelyhez a lovakat már Budapestről küldték – magyar rendszám is volt rajta. A rajta ülők elkezdtek az erdélyi magyar nagyurak tyúkszemére ráhajtani, s addig, de addig piszkálgatták egymást, míg tengelyt akasztottak. S egyszer csak azon vették észre magukat, hogy már megint együtt kucorognak a szekérderékban a régi (elv)társakkal, Bukarest felé kocogva. Biztos, ami biztos alapon pedig, a magyar rendszámot (amire közben rápingáltak egy fenyőfát) oda is felrakták – a tulipán mellé.
Igen ám, de útközben elindult még egy szekér, amihez már nemcsak a lovakat, de a deszkát is Budapestről küldték, s amin jól látható módon elől is, hátul is, de még oldalt is volt magyar rendszám, s rajta csillagok. Ott ült azon mindenki, aki annak idején kiugrált a többiek mellől, s most azt üzenték az erdélyi magyar népnek, hogy istenuccse „majd mi képviselünk benneteket”.
Ám a mi székelyünk csak ült, ült a Duna tévé előtt, és ingatta a fejét. Testvéreit majdnem agyonverték Marosvásárhelyen az agyonlőtt diktátor helyére beülő kommunista gazemberek által odaküldött románok, a földjeit, birtokait és iskoláit alig kapta vissza, unokái bajosan tanulhatnak anyanyelvükön az orvosi egyetemen, s ha ügyes-bajos dolga akad a megyeszékhelyen, hát mutogathat kézzel-lábbal, hogy megértsék a román hivatalnokok.
Így aztán szegény csak nézte, amint a szekerek egymással versengenek, s igencsak vakargatta kucsmája alatt a tarkóját. Egyszer csak azt vette észre, hogy az utolsó szekér Sepsiszentgyörgyön megáll, s onnan már egy tapodtat sem hajtják tovább a lovakat. Útközben a rendszámok is lehulltak róla – egyik talán Kolozsváron, a másik Vásárhelyen, a harmadik esetleg a Csíkszentdomokost átszelő országút porában heverhet. Az utolsó meg Háromszéken pottyant le. Csak az a fura, hogy nem keresi senki azokat, s azt sem kéri számon, hogy miért nem voltak jobban felerősítve.
A másik két szekér viszont halad, lassan már a Prahova völgyében jár, s utasai hamarosan ismét Bukarest utcáin parádéznak majd éveken át.
Emberünk pedig fogja magát, kikapcsolja a tévét, keservében köp egy nagyot a tenyerébe, s felássa még a fagy beállta előtt a kertjét, mert már csak abban bízhat, amit maga elvégez, a teremtőjét neki!