Lépések az Avrupa sztrádán

„Avrupa, Avrupa duy sesimizi – Iste bu, Türklerin, ayak sesleri!” Még ha nem is értettük, felemelő izgalmán túl mindenképpen volt abban valami félelmetes, amikor a lelátó népe a szemköztiek „Európa, Európa, halld a lépteket! – énekére, néhány másodperc hatásszünet után visszamennydörgött: – Jönnek már, menetelnek a török seregek!” Mint egykoron az ÁVH énekkara: „A jó doni kard, sej jól odacsap!” Persze, senki nem gondolta komolyan egy futballmeccsen, hogy mekkora csibészek ezek a törökök, már megint készülnek valamire. Ráadásul akkor még többnyire átestek a labdán, s annak láttán minden magyar csak sóhajtozott: „Istenem, ezek uralkodtak rajtunk százötven évig.”

Azóta megtanultak futballozni, és persze változatlanul énekelnek. Szólt, szólt, szól a nóta, de senki nem figyelt rá. Futballozni jöhettek, aljamunkára szívesen látta Európa finnyásabb fele a török aszabokat, dzsamakokat, csak az unió nem igazán akart hallani róluk. Hát most már, hogy hallható az iszlám papucsok csosszanása az Európa sztrádán, már minden európaiak nagy mamája, Merkel nagyi is követségben, audiencián járt a Portánál, Ankarában. Meghallgatták. Sokat ugyan nem intézett, de legalább sikerült a cselekvés látszatát keltenie.

Tárgyalt, és nem úgy tett, mint ahogyan a bugrisok miniszterelnöke, az a gonosz Orbán Viktor, aki csak megy, megy a saját konok magyar feje után, s a vész, no meg a szomszédok bénultsága láttán, kerítésépítésbe fog. Pfuj! Mit nem képzel, ez bizony nem európai lépés. Egy kerítés, Európa közepén? Nem, nem. Más ma a világ sora. Tessék előbb szépen, hosszúkásan, megfontoltan tanácskozni, karcos-harcos békenyilatkozatokat tenni, bizottságokat alakítani, majd kiküldeni meg beküldeni, s legfeljebb, amikor már minden lehetőséget kimerítettünk, Ukrajnában már jól bevált Majdant rendezni valahol. De csak kulturáltan, civilizáltan, európaian. Mint amikor a bölcs EU kimondta: márpedig disznó moslékot nem ehet. Az ember, az ember az más. Annak szabadságjogai vannak. Annak joga van moslékot zabálni, ha azt tesznek elé. Persze, nem Magyarországon. Ott visszautasíthatja.

Mindenki látta, tudta – különösen hazai legjobbjaink –, hogy a kerítés seb Európa testén-lelkén, ám a megoldást, az igazit, senki nem tudta, és még ma sem tudja. Ötletek voltak, vannak ugyan, de még senki nem kérdezte meg az ötletelőket, hogy Orbán tulajdonképpen kinek is a miniszterelnöke. Nem, nem azért, hogy esetleg majd megint újraválasszák a hírhedetten nagy populistát. Nem. Egyszerűen annak okán, hogy melyik ország bízta rá az irányítást – az ellenzék szerint érdemtelenül –, és melyik nép létkérdéseire kell válaszokat keresnie. Ha Magyarország egyszerűen továbbengedi diktatúráján a vonuló szerencsétleneket a boldog földek felé, vagy még segít is nekik népvándorolni, éppen ezek a tipszterek köpködnének a schengeni egyezmény durva lábbal tiprása ellen, s meglehet, a haladó Niedermüller Péter még kötelezettségszegési eljárást is sürgetne Brüsszelben az ország ellen.

Mindenesetre most már mások is építkeznének, látván a tüzeket, hallván a lépteket. Kerítésre vágynak a horvátok meg a szlovénok, a németek csaknem kétszázezer boldogtalant postáznak repülőbe csomagolva valahova a nagy ismeretlenbe, az amerikaiak és az oroszok bombáznak példás szorgalmatossággal – idegenben mindig is jók voltak ebben –, de a megoldást, az igazit még mindig nem tudja senki. Pedig többek között ezért is fizetünk jó néhány moslékkergetőt Brüsszelben.

És közben már halljuk a tél fagyos lépteit az Avrupa sztrádán.