Vélemény és vita
Közoktatásunk dilemmái
Több mint három évtizede a felsőoktatásban találkozom a közoktatásból „érettként” kibocsátott fiatalok tízezreivel.
Talán megrázó lehet a véleményem, de a Kádár-rendszer közoktatásában végzett fiatalok felkészültebbek, alkalmasabbak voltak magasabb szintű tanulmányokra, mint az elmúlt huszonöt évben. Mi lehetett ennek az oka? Az időszak elején – az ötvenes-hatvanas években – a tanárok jobban felkészültek, lelkiismeretesebbek voltak. Főleg azért, mert tanulmányaikat a harmincas-negyvenes években végezték, és szép számmal voltak köztük egyházi iskolákból elbocsátottak. A kemény baloldali, képzetlen „küldöttek” ekkor még erős kisebbségben voltak. Magam is szeretettel emlékszem tanáraim többségére, akiktől tudást és tartást kaptam – szemben a mai fiatalokkal, akik oktatóik jelentős részét lebecsülik, elutasítják.
Túlterheltség? Mivel sok volt a gyerek, az oktatás délelőtti-délutáni rendszerben folyt, így volt olyan pedagógus, aki reggel nyolctól este hétig az iskolában tartózkodott, beleértve a szombatot is, mert sokáig a szabad szombat sem létezett. A tankönyvek egységesek voltak az országban, és kétségtelen, hogy ezek körülbelül negyedét a „vörös szalag” tette ki, de ezzel sem a tanárok, sem a diákok nem sokat törődtek; a hangsúly az alapismereteken és a tényanyagon volt, amit kőkeményen mindenkitől megköveteltek. Természetesen volt tanfelügyelői rendszer, és „oktatói szabadság” úgy létezett, hogy a tanárok többletismereteket adtak a tankönyvi anyaghoz. Mondhatjuk talán, hogy a tanárok és diákok többségében passzív rezisztencia volt a rendszerrel szemben a „mi fél szavakból megértjük egymást” elve alapján. Erre a rendszer 1956-ban döbbent rá, amikor a forradalom fontos bázisát adták az új rendszer által kinevelt fiatalok.
Ezután kezdődött – lassan – a pedagógusi pálya átalakítása, lezüllesztése. Ennek egyik eszköze volt a kontraszelekció, pedagógusnak szinte senkit sem engedtek „osztályidegen” vagy hívő családból. Erre példaként tudom mondani rokonom sorsát, akit öt éven át a kiváló eredményei ellenére sem vettek fel matematika-fizika szakos tanárjelöltnek – pedig e szak iránt akkor sem volt nagy érdeklődés. Végül öt év után egy jóindulatú bizottsági tag megsúgta neki, hogy jelentkezzen tiszta matematika kutatói szakra. Oda simán felvették, és külföldön is elismert matematikus lett. A rendszer abszurditása, hogy végül az ELTE docenseként egyetemistákat oktatott – természetesen a baloldali elkötelezettség legcsekélyebb jele nélkül.
Ehhez hozzájárult a pedagógusi pálya lebecsültté tétele, alulfizetettsége. A frissen végzettek nem kis része eleve kijelentette, hogy nem kíván oktatni, és valamilyen közel álló pályán törekszik elhelyezkedni. Így érkeztünk el a rendszerváltozáshoz. Az új kormányok, hogy elkerüljék a fiatalok tömeges munkanélküliségét, megkönnyítették a felsőoktatásba való bejutást, a hallgatói létszám rövid idő alatt a négyszeresére nőtt. Ezzel egy időben a pedagógusokra kettős nyomás nehezedett: a szülők minél jobb jegyekkel akarták biztosítani gyermekeik felsőoktatásba való bejutását, az intézményeket pedig a náluk tanuló diákok létszáma alapján finanszírozták. Az erősödő demográfiai katasztrófa miatt a közoktatásban részt vevők száma évről évre csökkent. Ekkor kezdtek törekedni a teljesítmény nélküli felülosztályozásra.
Mindezek miatt drámaian romlott a közoktatásból kikerülők tudás- és alkalmassági szintje. A balliberális oktatási vezetés (Fodor Gábor, Magyar Bálint, Hiller István) idején a még létező fékek, a kontroll kikapcsolása; a tanfelügyelet megszüntetése, a szabad tankönyvválasztás, az egymást követő „reformok”, az oktatási intézmények önkormányza-toknak történő átadása; s mindemellett maradt a pedagógusok alacsony fizetése. Húsz év alatt a rendszer szétesett. Nem akarok rémisztő példákat sorolni a felsőoktatásba jutók alapismereteinek hiányáról, nem kis részük tanulási alkalmatlanságáról – amiről természetesen nem a fiatalok tehetnek. Talán csak annyit, hogy a felsőoktatási intézmények egy részében szövegértési (olvasási) órákat tartanak, és az ötven év előtt szerzett történelmi és irodalmi ismereteim bőven meghaladják a most érettségizettekét. (Ezzel nem azt állítom, hogy a hallgatók körülbelül fele nem szorgalmas, tehetséges, alkalmas a választott pályára. A másik ötven százalékkal van baj!) Ezért a közoktatás színvonalesésének drámai jelzései a felsőoktatás oldaláról indultak ki.
Ez sarkallta a kormányzatot 2010-től a jól-rosszul sikerült változtatásokra. A tiltakozó pedagógusoknak néhány dologban igazuk van: erősen túlzott az intézményfenntartás központosítása (Klik), a pedagógusok adminisztrációs terheinek értelmetlen növelése felesleges – ebben, úgy tűnik, mára mindenki egyetért. Mit követel viszont ezenfelül Dúró Dóra, Pukli István – hiába, a vér nem válik vízzé – és Heller Ágnes bizarr koalíciója a fenyegető diktátumaival?
Felesleges lexikális ismeretekkel gyötörni az ifjakat, mert ott az internet, fő cél, hogy a gyerek jól érezze magát az iskolában és legyen kreatív – mondják. Döbbenetes tévedés! A sebész a hasműtét előtt interneten szemlélje a has anatómiáját, hasonlóan a szinkrontolmácshoz, aki munka közben szavakat és nyelvtant böngész? Valójában mindenkinek a közoktatásban kell megszereznie egy alaptudást, majd speciális ismereteket a továbbképzésben. Ezután jöhet a valódi kreativitás a megszerzett ismeretek alkalmazásában. Az alap- és speciális tudást viszont csak komoly fáradsággal, tanulással lehet megszerezni. Érezzék jól magukat az iskolában? Az orvos, a mentős ügyelet alatt, a kamionsofőr tizenkét órás vezetés közben jól érzi magát, hasonlóan az élelmiszer-áruházak pénztárosaihoz? A fiatalok teljes félrevezetése az, hogy nekik tizenkét évig csak jól kell érezniük magukat minden erőfeszítés, teljesítmény nélkül. Nekik fog ezért teljesen félrecsúszni a későbbi pályájuk. Nem éreznek emiatt felelősséget tüntetgető balliberális pedagógusaink?
Szabad oktatást! – hangzik az újabb követelés. Ez mi? Minden hivatásnak, szakmának vannak szabályai, amelyek betartását több oldalról folyamatosan ellenőrzik. Vegyük csak az egyetemeket. A működés megkezdése előtt az intézményt akkreditálni kell, a személyi, szervezeti, infrastrukturális feltételeket ezután folyamatosan ellenőrzik. Ennek keretében a tananyag államilag megszabott, a tárgyaknak csak a tíz százaléka választható szabadon. Az oktatókat folyamatosan minősítik, aki nem felel meg, azt elbocsátják. A tankönyveket egyetemi tanárok írják vagy szerkesztik. „Szabad oktatás” csak ezen keretek között lehetséges; az oktató az egyéniségével, magatartásával pluszismeretet, viselkedési mintát tud mindehhez hozzáadni. Itt a tiltakozás a mindig és mindenhol létező felügyeleti rendszer, a kötelező tankönyvek (amelyek minősége valóban nemegyszer vitatható), a minősítési rendszer ellen irányul. Vagyis – a liberális elvek szerint – a pedagógus bármit oktathasson, csinálhasson, minden kontroll nélkül.
Csökkenteni kell a tanárok és a diákok túlterheltségét – mondják. Ez megint nehezen érthető. Az OECD huszonnégy országra kiterjedő felmérése szerint hazánkban a legkisebb az alapfokú oktatásban tanulók óraszáma, miközben Dániában a miénknek majdnem a kétszerese. Az egy tanárra jutó tanulók száma nálunk a legalacsonyabbak között van (tíz körül) miközben az Egyesült Királyságban ennek kétszerese a tanulói létszám.
Szóval mit követel lényegében a triumvirátus ellentmondást nem tűrően? Tartsunk még kevesebb órát lexikális ismeretek és minden kontroll nélkül, a lényeg, hogy a gyerekek jól érezzék magukat. Ilyen alapon valóban sikerülhet önálló gondolkodásra, hasznos tevékenységre alkalmatlan, könnyen irányítható tömegeket előállítani a közoktatásnak, akik egész életükre szerencsétlenek és sikertelenek lesznek. Hogy közben hazánk menthetetlenül lecsúszik a nemzetközi versenyben, amely magasan képzett, kiváló munkaerőt igényel? Kit érdekel a balliberális oldalon? A bizarr triumvirátus – követelései alapján – a bukott szélsőliberális, kontroll nélküli oktatási modellt akarja visszahozni, amellyel tovább züllesztené oktatási rendszerünket.
Észre kell vennünk: léteznek még kiváló oktatási intézmények, pedagógusok, és ennek eredményeként sikeres diákok is, akik nem a balliberális oktatási elveket vallják.