Közlemény

Elfogott a röhögés ekkora képtelenség hallatán. Nem elég, hogy mindez infantilis képzelgés, de tényleg képes valaki azt hinni, hogy egy családfő csak azért változtatná meg hozzátartozóinak életét, mert nem értenek szót a szemben lakókkal?

A románok attól függetlenül költöznek el, hogy éppen többségben vagy kisebbségben élnek-e. Elégedetlenségük vezérli őket, ami abban a pofátlanságban és a szemtelenségben gyökerezik, amivel őket a még mindig éretlen politikai osztályuk kezeli.

Olyan körülmények között, amikor a 21. század Romániájában éhen lehet halni, miközben elítélt bűnözőket helyeznek több ezer eurós fizetésért párttisztségbe, de kilencvenéves orvosok műtenek ötszáz-hatszáz euróért havonta, amikor az élelmiszerek ugyanannyiba kerülnek, mint a fejlett országokban, azzal a „kis” különbséggel, hogy a fizetések hatszor kisebbek, amikor szépkorú emberek azért válnak statisztikai adatokká, mert télen nélkülözik a meleget az otthonukban, ezért csonttá fagynak, amikor egy kisgyereket halálra köveznek a társai, mások meg héjával együtt eszik a banánt, mert még olyat nem láttak, s gyertyafény mellett tanulnak, amikor az írástudatlanok aránya az egyik legnagyobb az unióban… Ilyen körülmények között mindaz, ami a magyar „elnyomókról” szól, aligha számít. Amikor súlyosan beteg a hozzátartozód, de a kórházban gyógyszerek hiányában képtelenek meggyógyítani, nem azokon jár az eszed, akik március 15-én piros-fehér-zöldben vonulnak az utcán. Csak azt kéred számon, mit vétettél, hogy a Fennvaló téged büntet, de közben a családodra kell gondolnod. Azon agyalsz, hogyan oldod meg a gyermeked kezelését, mert az államot ez kevésbé érdekli. Ilyenkor pedig már nem számít, hogy Jánosnak avagy Ionnak hívnak.

A románok gondja nem a szomszéd. Még csak az autonomista magyar politikusok sem. Ezek csak morzsák a drámákhoz képest, amelyek naponta megtörténnek. Majd amikor lesz mit a tejbe aprítani mindennap és mindenkinek, akkor fogja János és Ion nyugodtan átbeszélni a „nézeteltéréseit”.

És hogy szolgáljak némi meglepetéssel is, íme egy szolgálati közlemény: mindezek nem az én gondolataim. Egy fiatal, sepsiszentgyörgyi román asszony, Cella Dan fogalmazta meg őket egy olyan internetes portálon, ahol román és magyar újságírók mindennap nem egymás torkának az átharapásával, hanem a párbeszéddel foglalatoskodnak. Ennek az asszonynak a férje másfél éve külföldön dolgozik. Mint írja, az irónia csúcsa, hogy munkájához bérelt lakását három marosvásárhelyi magyarral osztja meg. A románok nem a Székelyföldet hagyják el. A románok Romániát hagyják el. Tehetetlenek, nem árulók. Fuldokolnak és vigasztalhatatlanok, lelkük rongyos és nehéz, szemük könnyes, ajkukat véresre harapdálták. Két bőrönd a kezükben… Csak a reménységük maradt még meg.

Az utóbbiak sem az enyéim, csak Cella gondolatai voltak.