Szabó Palócz Attila

Vélemény és vita

Középtáv

Az autonómia valóban sok mindent megoldhat, sok mindenre gyógyírt jelenthet.

A teljes Kárpát-medencei magyarságnak elszántan kell harcolnia az autonómiáért, de közben azt is el kell érnie, hogy a meglévő jogszabályokat betartsák az érintett országok – mondta tegnap Gödöllőn, a Kisebbségvédelem Euró­pában című nyári egyetem megnyitóján Csóti György, az egyik társszervező, a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója. A Nemzetpolitikai Kutatóintézettel közösen immár ötödik alkalommal szervezték meg a találkozót a téma iránt érdeklődő anyaországi és határon túli fiatal magyar jogászok, joghallgatók és doktoranduszok számára. Csóti György szavai pedig azért keltették fel az érdeklődésemet a hírügynökségi jelentések között – ha már magam nem lehettem jelen Gödöllőn –, mert az igazgató beszélt arról is, hogy négy régióban (Kárpátalján, Erdélyben, a Felvidéken és a Délvidéken) drasztikusan fogy a magyarság: 2001 és 2011 között az elcsatolt területeken a statisztikák szerint hatszázezerrel csökkent a lélekszáma. S külön kitért arra is, hogy a négy országban az egyetlen reális megoldás a megmaradáshoz az autonómia biztosítása lehet, „a tényleges és teljes körű autonómiáé”.

Az autonómia valóban sok mindent megoldhat, sok mindenre gyógyírt jelenthet. Nem szeretnék borúlátónak tűnni, de sajnos azonban vannak olyan régiók, ahol – minden próbálkozás ellenére – talán már ezzel is elkésett a jogalkotó vagy a jóindulatú, jó szándékú politikai akarat. A Csóti által is említett Délvidéken már a helyi, kisebbségi, vajdasági magyar politikai elit is beletörődött abba, és kész tényként kezeli, hogy „középtávon” a magyarság fogyása, asszimilációja és elvándorlása megállíthatatlan. A politikai döntések, lépések, szövetségkötések, nyilatkozatok és határozatok is azt jelzik, hogy ők már abban a tudatban politizálnak,  hogy „középtávon” eltűnik a régióból magyarság, de az értelmiség mindenképp. Az autonómiának tehát csak akkor van igazán értelme – és jelentősége! –, ha egyrészt hozzájárulhat, hogy a fiatalokat otthon tartsa, vagy a külföldi tanulmányaik, a főiskolai és egyetemi évek végeztével hazacsábítsa, s ne a messzi távolban képzeljék el a jövőjüket; másrészt az elvándorlást fontolgatóknak olyan lehetőségeket biztosít, amelyek arra késztetik őket, hogy felülbírálják vagy meg se hozzák döntésüket; harmadrészt pedig ha a már ma is külföldön (elsősorban az anyaországban…) élőknek alkalmat ad, hogy hazatérjenek, és a szülőföldjükön találjanak a végzettségüknek és a tehetségüknek megfelelő munkát, állást, életkörülményeket. Túl sok mindez így egyben, magam is tisztában vagyok vele, túl nagyok az elvárások, de továbbra sem akarok hinni abban a bizonyos „középtávú” elképzelésben. S merem remélni, hogy ezzel nem vagyok egyedül…