Koszovó, a csinált ország

E főszabály erejét, tartósságát bizonyítja, hogy a két Németország negyvenöt év múltával egyesülhetett, Jugoszlávia széthullott, az új országok külső határai mégis ugyanott maradtak.

A Krím-félszigeti üdülőhelyen kerek hetven esztendeje megrendezett Sztálin–Churchill–Roosevelt-találkozón erről a tervezett „törvényről” még nem beszéltek nyíltan a három nagyhatalom vezetői. Csak a házigazda tudatta a vendégeivel a lengyelekre vonatkozó elképzelését: mivel a múltban a lengyelek többször is megtámadták Oroszországot, a Szovjetunió a háború után is megtartja az 1939. szeptemberben elfoglalt keleti országrészüket. „Majd tovább toljuk a lengyel–német határt nyugat felé” – göcögte Sztálin a pipafüst mögül.

Fél évre rá – már a háború európai befejezése után – Potsdamban találkozott a három nagy győztes. A szovjet cár az Egyesült Államok új elnökével, Trumannal és a Churchillt a kormánynál felváltó Attlee-vel tárgyalta meg a maradék teendőket: a hadisarcot, a megszállási zónák és a háborús jóvátétel egymás közötti elosztását és a teljhatalom gyakorlását a megszállt országok kormányai felett. Határoztak a tömeges lakosságcserékről, egész népcsoportok kitelepítéséről; rögzítették az európai országok régi-új határait. Ez az első világháborút lezáró békediktátum megerősítése volt, némi újabb szovjet területszerzéssel a Baltikumban, Közép-Európában és a Balkánon.

A Párizs környéki békeszerződések torzszülöttei túlélték a második világháborút. Közülük a legérdekesebb és legbonyolultabb etnikai-vallási képződmény volt Jugoszlávia, korábbi nevén Szerb-Horvát-Szlovén Királyság. 1918. december 1-jén jött világra, de csak 1929-től hívták Jugoszláviának. A „délszláv állam” elnevezés is valótlanság, hiszen a dalmátok és az öntudatos horvátok illírnek, a bosnyákok töröknek vallották magukat; a koszovói albánok, bácskai és őrvidéki magyarok, kranji osztrákok, bánáti svábok és románok, macedóniai bolgárok nem kértek Belgrád pravoszláv testvériségéből. Az első nyolc év alatt huszonhárom kormányváltás és -átalakítás, 1929-től királyi diktatúra, államcsínyek és gyilkos merényletek szegélyezték a „jugók” útját a második nagy háborúig.

Sztálin már a legelső, 1943. november végi teheráni háromhatalmi találkozón közölte, hogy Tito egyedül is fel fogja szabadítani Jugoszláviát a fasiszta megszállás alól (ő látta el fegyverrel és munícióval a partizánsereget). Több mint „érdekesség”: az 1941 és 1944 közötti harcokban a két oldalon összesen néhány ezer katona esett el, míg az 1944 és 1946 közötti megtorlás, a kommunista politikai és etnikai tisztogatások áldozatainak száma elérte a milliós számot. Messze nem Rákosi volt Sztálin „legjobb tanítványa”.

Piacokon sustorgott jóslat volt: ha Tito marsall meghal, széthull Jugoszlávia. Ha késve is, de így történt; a halála idején (1980) az ország lakóinak mindössze öt százaléka vallotta magát „jugoszlávnak”. Szlovénia és Horvátország 1991-92-ben elvált Szerbiától, majd Macedónia is az önállóságot választotta. Bosznia-Hercegovinában azonban a bomlás a világháború utáni Európa legvéresebb háborújává fajult. A szerb és a horvát reguláris, valamint szabadcsapatok közötti harcok, úgynevezett etnikai tisztogatások áldozatainak teljes számát sosem fogjuk megtudni, különösen azután nem, hogy a tisztelt hágai Nemzetközi Bíróság legújabb ítélete szerint „nem történt népirtás”! Ez a megállapítás, sajnos, nem tréfa. Csak 1995 júliusában Srebrenica környékén kilencezer bosnyák nőt, fiatal férfit és gyermeket öltek meg a szerbek, egy fegyveres holland ENSZ-békefenntartó alakulat szeme láttára; a belháború összesített mérlege 278 ezer halott, 1325 ezer menekült és sok tízezer taposóakna. Bosznia-Hercegovina a háború végétől eltelt húsz év múltával sem nevezhető „rendes” országnak: az ENSZ gyámsága alatt áll, nyolchavonta váltja egymást bosnyák, szerb és horvát elnök, hivatalos fizetőeszköze a „konvertibilis márka”. Úgy is mondhatnánk, régiesen: csinált ország.

Ilyen „csinált ország” a Koszovói Köztársaság is. Ősi szláv lakossága a kora középkorban beolvadt a szerb királyságba. A 13. században már Kosovopolje – Rigómező – volt a keresztény szerbek vallási és kormányzati központja, jólétét a régió a területén található érceknek és a jó termőföldnek köszönhette. Ezért is támadták a törökök az 1300-as évektől fogva meg az iszlám szerint kötelező hittérítés miatt. Rigómezőn ütközött meg 1448 őszén a Hunyadi János vezette sereg a török haddal; a szerbek árulása miatt elvesztett csata kis híján Magyarország kormányzójának életébe került. Hét évvel később Koszovó Szerbia egészével együtt Sztambul hódoltsága alá került, és maradt egészen 1912-ig. A szláv lakosság fogyatkozásával a 17. század végétől mohamedán albánok lettek úrrá Koszovóban; a 19. századi nemzeti ébredéskor ez a régió lett az albán nacionalizmus „szentföldje”. Az első világháború után Szerbia tartományává, 1941 és 1944 között az olaszok és németek szövetségesévé vált Koszovó, ezért a Tito-érában csak 1963 után kapott autonómiát.

A világiasabb iszlám vallást követő albánok az „asszonyaik méhével” győzték le, szorították ki földjükről a szerbeket: az 1980-as évek végére kétmillió fölé nőtt a Magyarországnál tízszer kisebb területű tartomány népessége. Előbb „statisztikai”, azután etnikai küzdelemmé fajult az 1990-es években, végül 1998-ban véres szerb–albán háborúba torkollott az egymás elleni gyűlölet. Harcba szállt Belgrád a tízszázaléknyi koszóvói szerbért. Válaszul 1999 tavaszán az Egyesült Államok és a NATO légi háborút nyitott Szerbia légterében. Újabb évtizednyi idő kellett, mire az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország létrehozta Koszovó nemzetközi felügyelet alatt levő, ideiglenes államát; az Európai Uniónak máig sincs hivatalos álláspontja Koszovó státusáról, pedig 2008 óta „dolgoznak” rajta a jogászok.

Napjainkban Koszovóban kilencven százalék körüli a munkanélküliség, ipari tevékenység szinte nincs, a lakosság – pontosabban az albán maffia – jövedelme a dohány-, drog-, lopottautó- és embercsempészetből származik. A tömegessé vált családos elvándorlás miatt csökkenni kezdett a nyomorgó népesség száma. Ez jó hír lenne – de csak onnan nézve! Mostanában Magyarországon vezet át a népvándorlás országútja. Az elmúlt hetekben drámaivá vált a helyzet; az unió képtelen megoldani a migrációs válságot. Koszovó négy állammal – Szerbiával, Montenegróval, Albániával és Montenegróval – határos. Az Albániával való egyesülés szóba sem kerülhetett, így sikerült létrehoznia a „bölcs” Nyugatnak egy újabb életképtelen országot Európában. Nem számít a csődtömeg a Balkántól Ukrajnáig, kőbe vésett „törvény”, hogy az 1920-ban és 1945-ben meghúzott határok 2015-ben is a helyükön maradjanak. Tényleg ez lenne a legfontosabb?