Könyvünnep

Van persze könyvből is mindenféle, vékonyabb, vastagabb, testesebb, szerényebb, kis füzetnyi vagy többkötetes, zsebkönyv méretű, sőt mini könyv, esetleg atlasznyi – mert tudjuk jól, Atlasz igenis bírja –, lexikonnyi, száz- meg száz- meg ezeroldalas, miegyéb, csinosabb és egyszerűbb, puritán vagy fennhéjázó, tiszteletet parancsoló kivitelű, így hát nehéz is lenne megmondani, köbméterben mennyit is jelent, a polcokon – a raktárakban, a boltokban, a Vörösmarty tér standjain – hány métert foglal az a háromszázhuszonkilenc új könyv, amely a ma kezdődő 86. Ünnepi Könyvhétre jelent meg. Igen, a vicc szerint, az újgazdagról, aki a bútor színéhez választja meg a borító színvilága alapján, hogy mi kerüljön a polcra. A tartalmára nem sokat ad. Az esztétikai megítéléssel kapcsolatban pedig a komoly ítészek, szakemberek, kritikusok, irodalomtörténészek is folyamatosan bajban vannak, hiszen ez mégsem olyan egzakt tudomány, mint az egyszeregy – az egészségügy vagy a finommechanika, sejtbiológia, atomfizika, esetleg a mechatronika –, az egyik pont azt kifogásolja, amit a másik erényként kiemel, s közben meg mindkét megszólaló egyaránt nagyszerű elme, a literatúra megfellebbezhetetlen, oszt mégis...

Az irodalomban tehát az is a nagyszerű – sok minden más mellett –, hogy egyszerre lehet igaz és helytálló két, egymásnak homlokegyenest ellentmondó állítás, vélemény is. Biztosnak ezért valójában csak az a másfél méternyi piros, negyven centi, sötétbarna, huszonkét ujjnyi, fehér kiadvány tűnik ott, újgazdagék nappalijában vagy hálójában, már amelyik szekrényhez épp polcrendszert is adtak, a kutya sem kérte, kellett a fenének… Szóval mindez nehezen mérhető, már csak azért is, mert könyvből meg aztán van mindenféle, mindenkinek kényére és kedvére, akármilyen bútorhoz is keres „kiegészítőket”.

A Vörösmarty téren, valamint a Váci utca és a Deák Ferenc utca térbe torkolló szakaszán az idén száznegyvenhét pavilonban több mint kétszáz magyarországi és határon túli kiadó várja az érdeklődőket. Vidéki programokból pedig annyi van, hogy a felsorolásba is beleszédül az ember. Ilyenkor ugyanis az egész ország „rámozdul” a könyvekre – és részben, de mindig bizakodunk abban is, hogy elsősorban az irodalomra is. Mert persze nem minden könyv, ami annak látszik, amit ilyen álcába csomagol a kiadó, vannak pusztán könyvnek látszó tárgyak is. De ne bántsunk meg senkit, ha egyszer már ünnepi ez a könyvheti buzgalom, ne legyünk ünneprontók, ne vegyük el annak az örömét sem, aki alapvetően üzleti vállalkozásként vesz részt a forgatagban. Majd egy-két hét múlva, amikor el kell döntenünk, hogy hova kerüljenek a most megvásárolt kiadványok – mert persze ebben az időszakban költünk a legtöbbet könyvekre –, akkor azok értékéről is menthetetlenül, visszavonhatatlanul ítélkezünk azzal is, hogy a konyhában vagy a nappaliban, netán a dolgozószobánkban helyezzük polcra. Így kijelölve egyúttal helyét és szerepét is az életünkben.

Azt mondják a statisztikusok – olvasom a távirati iroda jelentésében –, hogy ha mind a háromszázhuszonkilenc új kötetet meg akarjuk vásárolni, akkor érdemes alaposan megfejnünk a bankautomatát: kilencszázhatvannégyezer forinttal a zsebünkben kell kisétálnunk a Vörösmarty térre. Nos, ha rendre mindegyik standnál adnak is kedvezményt ilyen ünnepi alkalmakkor, hát azért ehhez aztán már valóban újgazdagnak kell lenni. Vagy réginek, de az egészen más…

Az azonban, hogy mit olvasunk, már nem a forgatag függvénye. Inkább az intim, személyes szférát érinti. S bizony minden ilyen alkalommal „visszamarad” egy-két olyan kedvencünk, amelyik miatt igazán megérte. A háromszázennyimennyit alaposan megszűrve.