Vélemény és vita

Kísérlet a nemzetközi migrációk megértéséhez

A földkerekséget az emberiség tömeges vándorlások útján népesítette be

A világ mai első hatalma, az Egyesült Államok területe a 18. században még gyakorlatilag üres volt. Dél-Amerika mai arculatát a spanyol és portugál gyarmatosítóknak köszönheti. Eredetileg mi magyarok is pusztító vándornép voltunk, és csak vezéreink bölcsességének köszönhetjük, hogy mint hódítók letelepedtünk és államot alkottunk.

A migráció rendkívül összetett és bonyolult jelenség. Lehet a tartós szegénység következménye, lehet egy jóléti társadalom vonzásának hatása. Gyakran a két ok egyszerre hat.

A politikai üldözés is szerepelhet az indító okok között. Még az is előfordulhat, hogy egy külföldi hatalom alkalmaz kényszert, mint az afrikai népesség áttelepítése esetében az Egyesült Államokba vagy Brazíliába.

A bevándorló és a befogadó népesség között kialakult kapcsolatok terén is találunk sokféle változatot. A betelepített afri­kaiak sorsa másképp alakult az Egyesült Államokban, mint Kubában, Haitiban vagy Brazí­liában (Itt jegyzek meg egy érdekes esetet. A belgák Kongóban olyannyira sikeresen térítettek a keresztény hitre, hogy sokan a papi hivatást választották. Manapság Belgiumban egyre több az olyan közösség, amelyben afrikai a plébános). A kivándorló kínaiak többnyire maguk között maradtak, és meghatározott mesterségekben lettek sikeresek. Az olaszok mindenütt beilleszkedtek, és helyenként vezető szerepekhez is jutottak, mint például Argentínában. Nálunk Magyarországra nagy számban érkeztek a történelem folyamán külföldről német (a „svábok”), szláv, zsidó eredetű csoportok, amelyek általában asszimilálódtak (ezt nem mondhatjuk a cigányságról). Ha egy listát (például a telefonkönyvben) vizsgálunk, nagy számban találunk idegen származású vagy magyarosított családi neveket.

Tehát amikor olyan kijelentéseket hallunk, hogy a „migráció jó” vagy, hogy a „migráció rossz”, leegyszerűsítő, minden árnyalatot nélkülöző ítélettel állunk szemben. Mintha azt mondanánk, hogy a „franciák hiúk”, vagy hogy a „németek dölyfösek.”

Ha a vándorlás és letelepedés kimenetelének okait tekintjük, kétségtelenül meg kell említenünk olyan tényezőket, mint a befogadó ország gazdasági helyzete, a migránsok kisebb-nagyobb száma, az érkezők és a befogadók magatartása, szándékai stb. De a lényeg a kulturális szférában van jelen: mennyiben egyeztethető össze a honi népesség és az érkező sokaság kultúrája (életformája, vallása, értékvilága)? Könnyen illeszkednek egymáshoz, vagy kizárják egymást és összeütköznek?

Ezt a gyakran előforduló esetet szeretném megvilágítani az iszlám kultúrát hordozó népek példáját vizsgálva.

Mohamed és tanítványai hamar hódító hadjáratokba fogtak. Az arab seregek a hetedik századtól kezdve elfoglalták Észak-Afrikát valamint az egész mai Spanyolországot és Portugáliát. Míg Európa még a középkor előtti sivárságban tengődött, Córdoba vagy Sevilla virágzó arab kultúrközpontok lett. Az araboknak köszönhetjük a számrendszerünket, a matematika és az algebra alapjait, ők találták ki a zérót, „0”-t, hogy a semmit valamivel jelöljék, ők vették át még előttünk a görög civilizáció hagyatékát. Az orvostudomány fejlődését olyan zsenik biztosították, mint Avicenna (980–1037). Ez az ígéretes kultúra azonban kimerült, megmerevedett, és már nem élte meg a reneszánszt, a fölvilágosodást, a modern tudományt, az ipari forradalmat, a demokráciát… Mindez már az európaiak alkotása volt.

Hogy az iszlámot megértsük, érdemes elolvasni a Koránt. A magyar kiadás (A Kegyes Korán értelmezése és magyarázata magyar nyelven, Hanif Iszlám Kulturális Alapítvány, 2010. 604 o.) nagyon megfelelő erre. Hamar kidomborodnak egyes alapvető vonások.

Allah az egyetlen igaz Isten. Az ő birodalmát kell e földön megvalósítani. Ezt szolgálja a szent háború is. Így érthető Mohamed villámháborúja, amely végigsöpört Észak-Afrikán, és hatalmába kerítette a mai Spanyolországot és Portugáliát. A Pireneusokon túl nyomulva csak 732-ben állítja meg őket Martell Károly Poitiers-nál. Az Ibériai-félsziget azonban a 15. század végéig még arab uralom alatt marad. Ekkor az iszlám terjesztését a Török Birodalom veszi át, 1453-ban elesik Konstantinápoly. Mohács 1526-ban hirdeti Nagy Szolimán dicsőségét.

Az iszlám törvényhozás, a saría valósul meg, ahol csak lehetséges. A nők helyzete alárendelt. A házasságtörőket megkövezik. A vegyes házasság nem létezik. Testi büntetések vannak érvényben. Az iszlám által kialakított életvitel nem integrálható a kereszténység befolyása alatt létrejött életformába.
Személyes tapasztalatom azonban oda vezet, hogy árnyaljam az előbbi ítéleteket. Húsz évig voltam az International Association of Community Development (IACD) elnöke, és szervezetünknek olyan országok is tagjai voltak, amelyeket az iszlám vallás befolyásolt. Szenegálban a muszlimok (főleg a wolof nép tagjai) többségben vannak, és aránylag jól megférnek a keresztény kisebbséggel (főleg serer eredetűek), amely a francia kultúrának olyan kiválóságokat adott, mint az irodalmár Léopold Sedar Senghor, akit a francia akadémia is tagjai közé választott.

Szenegálban az IACD helyi elnöke muzulmán volt, és jó barátok lettünk. Egy este, vacsora után barátom fáradtnak tűnt. Érdeklődtem fáradtságának oka iránt. Három fia tette le sikeresen érettségijét, és ezt ünnepelték. Erre megkérdeztem, hogy talán hármas ikrei vannak? Nem, válaszolta, a fiúk három különböző feleségtől származnak. Erre megindult közöttünk egy rendkívül érdekes eszmecsere a többnejűségről és annak működéséről. Barátom azt mondta, hogy az intézmény halálra van ítélve. A földműves világban többféle előnye van, mert a feleségek egyben munkások is, és termelnek. De a városi társadalomban a hölgyek fogyasztók, és belőlük többet eltartani csak olyanok tudnak, mint ő, akinek jó
fizetése van.

Tuniszban Burgiba elnök (akinek a felesége francia volt) valódi kultúrforradalmat kezdeményezett. Így a többnejűséget is betiltotta. Az egyetemen tanuló lányok egyáltalán nem különböztek az európai diáklányoktól. Egy alkalommal tuniszi barátokat fogadtunk vacsorára nálunk Belgiumban. Mondtam nekik, hogy az étkezés előtt szokás aperitifet kínálni. Megköszönték, és én azt gondoltam, hogy követik az iszlám alkoholtilalmat. De hozzátették, hogy egy kis whiskyt szívesen elfogadnak… Burgiba halála után azonban az iszlamisták új erőre kaptak, és a „nyugatosodás” megakadt, sőt vissza is szorult. Egyiptomban vendégszerető, istenfélő, jámbor helyi vezetőkkel dolgoztam, akik elítélték a keresztény koptokat gyilkoló fanatikusokat.

Az 1950-es, 1960-as években, amikor a „development” (gazdasági és társadalmi fejlődés) gondolata uralta a gyarmati vagy egyéb függő sorból kitörni igyekvő népek veze­tőit, azok az emberek, akik az elvándorlásban keresték érvényesülésüket, árulóknak minősültek. Azt várták el tőlük, hogy hazájukban csatlakozzanak a „development”-et célzó kezdeményezésekhez és tervekhez. Mi történt, hogy manapság az elvándorlás jog lett, és a fejlett országoknak kötelességévé tették, hogy a bevándorló, fiatal, erőteljes tömegeket befogadják, és nekik munkát adjanak.

Napjainkban az európai országok számára a Keletről és Délről érkező migráció kezelése a legfontosabb témák közé került. Hogyan lehetne a megoldás fő elemeit megfogalmazni és alkalmazni?
Lássuk egy lehetséges stratégia összetevőit.

Kezdjük az eljárás etikai alapjaival. Keresztény ember lévén, azt a kérdést teszem föl, hogy találok-e gondolatvilágomban egy kiindulópontot?

Már jó pár éve történt, hogy egy vallon falu plébánosa befogadta éjszakára a nála jelentkező hajléktalan embert. Az illető észrevette, hol tartotta az idős pap többheti adakozás termékét, és azt meg akarta kaparintani. A tiltakozó plébánost hidegvérrel megölte. Az eset természetesen nagy botrányt keltett, és azóta is a plébánost mint az önzetlen, keresztény szeretet hősét tisztelik. Méltányosan.

Ám a szent plébános, amikor a hajléktalant befogadta, csak a maga nevében, magáért döntött. A politikailag felelős emberek a közösség sorsáról döntenek, és nincs joguk ahhoz, hogy a polgárok számára kockázatokat keltsenek. Az ő kötelességük abban áll, hogy a rájuk bízott közösség által elfogadható és a közerkölcsökkel összeegyeztethető megoldást dolgozzák ki. Ennek a megoldásnak
a kör­vonalait szeretném most fölvázolni.

Az alábbiakban a döntő szereplő, a politika aktora, az állam. Cselekvésének területét az ország határai írják körül. Itt fogalmazom meg az első tézist: minden állam számára jogos határainak a védelme. Európa történeté­ben nagy haladást jelentett, hogy a védendő határ az unió tagjainak külső határa lett. Az emberek és az áruk mozgása ezeken a határokon belül szabad. Ehhez a kijelentéshez járul egy második tézis: a beutazni kívánó, nem uniós tagú polgárok ellenőrzése a közös határon egyénileg végzendő (tehát nincs ellenőrizetlen vagy csoportos átlépés).

A továbbiakban a tömeges vándorlás kérdését szeretném megvizsgálni, amely napjainkban a külpolitika legfontosabb problémáját képezi. Kettős nyomulásról van szó. Az egyik a Szaharától délre fekvő népességek vonulása a Földközi-tenger felé, a másik a közép-keleti térségből indul, ahol háborúk dúlnak, és a Balkánon keresztül vezet Európa szíve felé.

A problémával kapcsolatban két ellentétes álláspont alakult ki. Az egyiket a baloldal képviseli: liberálisok, szocialisták, zöldek, a média többsége, az Európai Uniót kormányzó elit. Ez az irányzat a bevándorlási hullámot kedvezőnek tartja, mert javítja Európa demográfiai gyengeségét, fiatal munkaerőt biztosít, a kultúrát is új elemekkel frissíti és gazdagítja. A másik, jobboldali álláspont félti Európa egyéniségét, kultúráját, értékeit, főleg a muzulmán vallású tömegektől, amelyek nem akarnak beolvadni, alkalmazkodni, hanem hitük győzelmén munkálkodnak.

A lehető legjobb (a lehető legkevésbé rossz) politika kialakításának első föladata a jelenség méreteinek megközelítése: csupán szivárgásról vagy tömeges megjelenésről van szó? Ami Magyarországot illeti, a határunkhoz érkező migránsok hazánkat átmeneti országnak tekintik, és nem letelepedési helynek. Céljuk a tőlünk nyugatra fekvő gazdag és ígéretes területek. Túlnyomó többségük muzulmán vallású (hogy a síita vagy a szunnita irányzatot követik-e, első megközelítésre nem fontos). Itt szeretném megjegyezni, hogy ezeket a tömegeket nem a gazdag, arab, olajban bővelkedő királyságok segítik, nem is feléjük fordulnak az iszlám nevében. Miért? Érdemes lenne ezt a kérdést elmélyülten megvizsgálni.

Első pillantásra, fölületesen, a televízió képeit nézve a vándorlók zöme fiatal ember, munkaképes, sokan mobiltelefonon kommunikálnak, és azt a látszatot keltik, hogy kiinduló hazájukban a fejlődés beindításának egyik alapvető tényezőjét jelenthetik. Közelebbről nézve azonban úgy látszik, hogy a mozgásban lévők túlnyomó részét nem meghatározott tervek irányítják, hanem csak sorsuk jobbra fordulását várják. Egyáltalán nincs szándékukban, hogy integrálódjanak, hanem saját világukat akarják kialakítani Európában. A probléma súlyossága itt jelenik meg.

Ezzel szemben a befogadó népesség magatartása bizonytalan és országonként változó. Függ a munkaerőpiac helyzetétől is: van-e hiány, vagy éppen telítettség a jellemző, és így a külföldi bejövetel veszélyt jelent. Másképpen nyilatkoznak az emberek a közvélemény-kutatásokban, ahol nem illendő „xenofóbnak” minősülni, és másképp viselkednek a szomszédaikkal a szerint, hogy mennyire zavaró jellegű az életvitelük.

Tapasztalatom azt sugallja, hogy a békés együttélést vagy a konfliktusokat, a beilleszkedést vagy az elszigetelődést meghatározó döntő tényező a két népesség, a helyiek és a bejövők közti kulturális távolság. Mit értek ez alatt?

Egy nép kultúráját életmódja, követendő értékei, szokásai, a lét kérdéseire adott válaszai, vallása(i) határozzák meg. Ide értendők emberképe (nőképe), családi formái, nevelési rendszere stb. Az európai kultúrát görög, római, keresztény gyökerei alakították ki (még ha a keresztény vallások követése hanyatlóban is van).

Az európai kultúra a legnehezebben az iszlám által kialakított kultúrákkal egyeztethető össze, mert ezek megmerevedtek, és még ott tartanak, ahol mi voltunk a 16–17. században, a vallásháborúk korában. Emberképükben nincs helye az egyenlőségnek és a szabadságnak. A nők szerepe alárendelt. A közéletben a demokrácia nem fejlődött ki. Csak egy igazság van, a Koráné, amelyet védeni és terjeszteni kell. A kompromisszumnak nincs helye (láttuk, hogy a valódi magatartások változhatnak országok és helyi adottságok szerint).

A politika megfogalmazása és alkalmazása legyen nemzeti illetőségű, az állam föladata. Az irányelve: minden népnek joga van, hogy megmondja, kivel kíván együtt élni. Ugyanakkor minden népnek kötelessége, hogy segítsen a rászorulókon. Ezt a kettős elvet az illetékes állami hatóságok sokkal jobban tudják érvényesíteni, mint a nemzetközi szervek (például az Európai Unió).

A teljes nyitottság, amely az emberek szabad áramlását jelenti, csak akkor alkalmazható, ha a beérkező/távozó emberek nem veszélyeztetik a munkaerőpiac egyensúlyát és a helybéliek kulturális befogadóképességét.

Ha az áramlás ellenőrizhetetlenné válik, határzár építése is megengedhetőnek bizonyul. Amikor Magyarország drótkerítést húzott föl, első pillantásra megrökönyödtem, mert a vasfüggöny jutott az eszembe. De elgondolkozva el kellett ismernem, hogy a tömeges vonulás másképp nem ellenőrizhető.
A befogadóközpontokban a vándorlókat el lehet látni, és ki lehet deríteni, hogy mi vezeti őket, hová akarnak menni, és ennek alapján lehet további sorsukról dönteni: mehetnek-e tovább, vagy hazatelepítik őket. Meg lehet érteni azokat, akik polgárháború elől menekülnek, de akik békés vidékeket hagynak el, mint Szenegál, Kamerun vagy Koszovó, jobban tennék ha hazájuk jólétét igyekeznének fejleszteni.
Az is ajánlatos, hogy segítsük az első vonalban lévő országokat, melyek a vándorlókat fogadják, mint Törökország, Líbia vagy Jordánia.

Ide sorolom azokat a kezdeményezéseket is, amelyek igyekeznek a háborús övezetekben az indulatokat csillapítani és békét teremteni.

A probléma hatékony kezelése azonban csak hosszú távon lehetséges. A gyökerekhez kell nyúlni, amelyek a „kibocsátó” országokban leledzenek (mint Szíria, Irak vagy a Száhel-övezet országai), és a szegénységet, a helyben topogást, a társadalmi vagy etnikai zavargásokat jelentik. A helyzet kulcsa a gazdasági reformokban, a fejlesztés (development) beindításában, a lakosság népi vezetőrétegének kiképzésében stb. rejlik.

Az eddigi eredmények nem biztatóak. Több évtized sem volt elegendő Németország számára, hogy a milliószámra jelen lévő muszlimokat integrálja. Franciaországban 2011-ben 751 „érzékeny városi zóna” volt, ahol ötmillió muszlim élt elkülönülve a helyi környezettől és kultúrától…

Bon courage!

Rezsőházy Rudolf,
a Leuveni Katolikus Egyetem professor emeritusa

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom