„Kinti magyarok”

Nagy igazságot mondott ki Witold Waszczykowski lengyel külügyminiszter az M1 aktuális csatornán szombat este sugárzott interjúban, hiszen vélhetően nem ő az egyetlen, aki szerint az Európai Parlamentben az igazán fontos aktuális ügyekkel kellene foglalkozni, és nem Lengyelországgal. Példaként – mint igazán fontos ügyet – a migrációt említette. Hiszen éppen a tömeges bevándorlás, a migráció kérdése az, ami ezekben a hónapokban mindent mindennel összeköt, olyan összefüggésrendszereket alakítva ki, amelyek nélküle tulajdonképpen fenn sem állnának, fel sem állhatnának. S a migráció problémája más tekintetben elválaszthatatlan az uniós tagságról tervezett brit népszavazástól is. A Munkáspárt szerint Nagy-Britannia nemzeti érdeke, hogy az Európai Unió tagja maradjon, és a párt ezt az álláspontot képviseli majd a népszavazás kampányában is, de alapvető szociális reformokat is szeretne az unióban – ezt pedig már Jeremy Corbyn, az ellenzéki Labour vezetője mondta vasárnap.

Nagy-Britanniát és szociális ellátórendszereit is fojtogatja a bevándorlók tömege, csak hát a felszín – délibábos látszat módjára – ezúttal is csal, legalábbis annyiban, hogy a statisztikákban és a túlzó tudósításokban a bevándorlókat, migránsokat rendszerint összemossák azokkal a külföldi munkavállalókkal, uniós állampolgárokkal, akik teljesen szabályosan, törvényesen, legálisan tartózkodnak és dolgoznak a szigetországban. Mintha otthon lennének… legalább olyan otthonosan mozognak.

Szemben azokkal a tömegekkel, amelyek a Csalagúton keresztül, kamionokra felkapaszkodva igyekeznek Calais-ból brit területre jutni.

Erre figyelmeztetett Orbán Viktor miniszterelnök is, amikor január elején Budapesten tárgyalt David Cameronnal. Úgy fogalmazott: „Mi nem migránsok vagyunk az Egyesült Királyságban”.

Közös sajtótájékoztatójukon beszélt akkor arról is, hogy a brit statisztikai adatok szerint ötvenötezer, Magyarországon született munkavállaló dolgozik Nagy-Britanniában, emellett pedig több mint háromszázezer német. Kirívó számadat viszont, hogy a két szám összegénél is több, hétszázkilencvenezer lengyelt tartanak nyilván London statisztikai hivatalában. Így hát a Nagy-Britanniában dolgozó magyarok több adót és járulékot fizetnek be, mint amennyi ellátást kapnak. Mert ők dolgoznak, azért mentek oda, hogy munkát vállaljanak, tehát a bérük, a fizetés, amit kézhez kapnak, olyan – adózott! – jövedelemforrásuk, amiért keményen megdolgoztak.

Orbán Viktor hangsúlyozta azt is, hogy bízik benne, meg fogják találni azt a megoldást, amely egyaránt megfelel a magyar munkavállalók érdekeinek, és szolgálja azt a célt is, amelyet a brit kormány tűzött maga elé.

Évek óta bizony elterjedt nézet, hogy a legnagyobb magyar városok közt kell immár nyilvántartanunk Londont, annyian élnek és dolgoznak kint honfitársaink. A brit fővárosban vagy az Egyesült Királyság valamely más településén próbálnak szerencsét. Oda mentek dolgozni, vagy csak kalandvágyból, vagy a mese- és reménybeli nagyobb fizetés, a jobb megélhetés, könnyebb helyzet és egyéb közhelyek miatt. Különböző sikertörténeteket, esetleg kiábrándulástörténeteket tehát nagyjából mindannyian ismerhetünk. Mert hát a szerencse nemcsak forgandó, de nem is mosolyog éppenséggel mindenkire egyformán. Milyen unalmas és egyhangú is lenne az… Van, akinek „bejön” a nagy-britanniai munkavállalás, életvitel, környezet, miliő, az angol konyha, de még az időjárás is, s van, akinek kevésbé. Egyvalami azonban nagyjából egyértelműnek tűnik a „kinti magyarokkal” kapcsolatban: nagyon kevesen tartoznak közülük azok közé, akik nyerészkedésből vagy éppenséggel azzal a céllal keresik a szigetországban a boldogulásukat, hogy a brit szociális rendszer kiskapui-nak kihasználásával jussanak mindenféle előnyökhöz. S ha vannak is ilyenek, szégyelljük magunkat miattuk.

Még a múlt század nyolcvanas évei-ből datálódik számtalan olyan történet, amelyek főhősei – javarészt kalandvágyó fiatalok, diákok, egyetemisták – ha tehették, hát turistavízummal utaztak Nagy-Britanniába, és úgy igyekeztek kint maradni, feketén vállalva munkát, illegálisan, akár szállodai recepciósként, takarítóként, bolti eladóként, kisegítő munkásként, pincérként, olykor csupán nyelvtanulási célzattal. De ők is többnyire hazajöttek fél év múlva, egy év múlva, ki és mikor, de nagy többségükben szabad akaratukból. Leszámítva persze azokat, akik a rendszer elől menekültek Nyugatra, politikai okokból, az ő esetük, helyzetük és történetük egészen más, ne keverjük most ide. Azóta azonban megváltozott a helyzet. Ma már, amikor a BBC magyar nyelvű rádióadása is évek óta megszűnt, egészen más körülmények fogadják a kiérkezőket, akiknek egészen más körülmények között kell odakint megállniuk a helyüket. Sőt, politikai okok ide vagy oda, egészen más élethelyzetekből érkeznek ők maguk is, mint évtizedekkel ezelőtti elődeik.

A helyzet nemcsak azóta, de David Cameron januári látogatása óta is nagyban megváltozott, elsősorban azzal, hogy a múlt héten közzétették az uniós reformokról szóló javaslatcsomagot, amelyet Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke mutatott be a brit kormánnyal folytatott tárgyalássorozat nyomán. A csomagnak több olyan fontos pontja is van, amely a közösség további működését érinti, nyilvánvaló azonban, hogy a különböző érdekek ilyen súlyos karamboljára, összeütközésére, az éles vitákra Brüsszel és London között nem lett volna sürgősen szükség, ha a migránsválság nem hoz felszínre olyan működési anomáliá-kat, amelyek megoldatlansága (megoldhatatlansága) ezúttal felgyorsította a diplomáciai ügymenetet, már csak azért is, mert mindenkinek elfogyott a türelme.

Orbán Viktor tehát azért is emelt szót még januárban a „kinti” magyarok érdekében, mert valóban igazságtalan és méltánytalan lenne, ha a menekültválságnak éppen ők – akik teljesen jogszerűen tartózkodnak és dolgoznak Nagy-Britanniában – látnák a kárát.

Még ha a múlt héten bemutatott tervezet el is ismerné Nagy-Britannia kimaradását az uniós integráció mind szorosabbra vonásának folyamatából, és ez szerepelne a jövőbeni EU-szerződésekben is. De a kettő egyáltalán nem áll ellentmondásban egymással. És nem is zárja ki egymást. Hiszen a közösség tagjaiként attól még pontosan úgy járhatjuk akár London utcáit is, mintha otthon lennénk… Viszont gátat szabhat a visszaéléseknek az a szigorítás is – mintegy sarkalatos pontként –, amelynek értelmében csak négyévi nagy-britanniai munkaviszony után lehetne igénybe venni a munkavállaláshoz kötődő brit szociális juttatások teljes körét. Aki eddig sem akart visszaélni vagy nyerészkedni (hogy durvább kifejezést ne használjak…), őt ez vélhetően semmiben sem hátráltatja és egyáltalán nem érinti. Holnap reggel is ugyanolyan nyugodtan indulhat dolgozni, ahogyan eddig is tette.

A brit referendumot akár már júniusra is kiírhatják. A történet újabb felvonása pedig a népszavazás után esedékes.