Vélemény és vita
Kézszorítás
Márai nem tudta elfogadni, hogy szülőföldjét Csehszlovákiának nevezzék, vagy legalábbis nehezen élte meg.
„…aztán sokan nem is akarnak semmit, csak találkozunk az utcán vagy egy kávéházban, s kezet szorítunk, szótlanul és erőteljesen, mint az összeesküvők; mert a család mindig valamilyen csendes összeesküvés a világ ellen. Arcok válnak elő húsz év távlatából, megőszült, gondoktól, élettől szelíddé, bölccsé vagy szomorúvá mintázott arcok, s csodálatos ismerősséggel közelednek felénk. Húsz éve nem láttuk egymást, közönyösen mentünk el egymás mellett az évtizedekben. Most megismerjük egymást és kezet nyújtunk” – így mesélt (tudósított…) kassai útjáról Márai Sándor 1938. október 9-én a Pesti Hírlapban. Háborús időszak volt, vasárnapi lapszám. Márai nem tudta elfogadni, hogy szülőföldjét Csehszlovákiának nevezzék, vagy legalábbis nehezen élte meg. Akárcsak a társadalom nagy része, egyébként mindkét oldalon, a megmaradt és az elcsatolt területeken is. Hiszen a „túlsó parton” is nagyrészt magyarok éltek. Számukra ez tragédiát jelentett. Akárcsak az írónak. Tény azonban, hogy Márai Trianon után, a két világégés között alig járt Kassán, nem szívesen utazott „haza”, s most a visszacsatolás után ment csak tudósítani, hiába volt tehát háborús az időszak, mégiscsak ünnepivé vált a pillanat. „Lapja, a Pesti Hírlap tudósítójaként egy katonai előőrssel elsők között léphetett a város jól ismert utcáira, tereire. Útjáról lelkes tudósításokban számolt be” – írta róla 2013-as második számában az Irodalmi Magazin is.
Márai lelkes tudósításait olvasom hát most, hetvennyolc esztendővel később, és nem is elsősorban az idő a megdöbbentő, hogy valaki hány és hány évig nem koptatta szülővárosának utcáit, hiszen az még nem is megy ritkaságszámba, sajnos előfordul máshol is, több-kevesebb rendszerességgel –, hanem elsősorban az ok. Megdöbbentő, hogyan szólt bele az emberek életébe a háború, az erőszak, a pusztítás, az igazságtalanság, a nagyhatalmi dölyf, a miegymás – minden, ami az önkénynek szinte természetes velejárója. „A diplomaták még tárgyalnak, az államférfiak vitatkoznak, és térképek fölé hajolnak, de ezek a mosolyok, kézfogások, levelek, telefonok, találkozások minden politikai mozdulatnál meggyőzőbb bizonyíték számomra, hogy a nagy per eldőlt, s egy család, a felvidékiek nagy családja szótlan és természetes mozdulatokkal készülődni kezd. Ez a készülődés ellenállhatatlan. A család csomagol, rendezgeti emlékeit, a nagy izgalom szótlanságával és belső feszültségével készül az útra” – írta akkor Márai. Miközben a diplomaták még valóban tárgyaltak, vasárnap, háborús időkben. Reményteli kézszorításokkal.
Márai lelkes tudósításait olvasom hát most, hetvennyolc esztendővel később, és nem is elsősorban az idő a megdöbbentő, hogy valaki hány és hány évig nem koptatta szülővárosának utcáit, hiszen az még nem is megy ritkaságszámba, sajnos előfordul máshol is, több-kevesebb rendszerességgel –, hanem elsősorban az ok. Megdöbbentő, hogyan szólt bele az emberek életébe a háború, az erőszak, a pusztítás, az igazságtalanság, a nagyhatalmi dölyf, a miegymás – minden, ami az önkénynek szinte természetes velejárója. „A diplomaták még tárgyalnak, az államférfiak vitatkoznak, és térképek fölé hajolnak, de ezek a mosolyok, kézfogások, levelek, telefonok, találkozások minden politikai mozdulatnál meggyőzőbb bizonyíték számomra, hogy a nagy per eldőlt, s egy család, a felvidékiek nagy családja szótlan és természetes mozdulatokkal készülődni kezd. Ez a készülődés ellenállhatatlan. A család csomagol, rendezgeti emlékeit, a nagy izgalom szótlanságával és belső feszültségével készül az útra” – írta akkor Márai. Miközben a diplomaták még valóban tárgyaltak, vasárnap, háborús időkben. Reményteli kézszorításokkal.