Vélemény és vita
Két ember beköszöntője a Capitolium nyugati falánál
Reagan és Trump más környezetből, más habitussal, más személyes karrierrel és politikai életúttal érkezett a Capitoliumhoz
A washingtoni Capitolium, az amerikai törvényhozás épületének nyugati falánál 2017. január 20-án a hetvenedik életévét betöltött Donald John Trump az Amerikai Egyesült Államok 45. elnökeként tett esküt, s itt mondta el elnökként első, az amerikai történelmi hagyományokat követő beiktatási beszédét. E helyszínen elsőként, harminchat esztendővel korábban, egy másik, hetvenhez közeledő republikánus politikust, Kalifornia korábbi (1967–1975) kormányzóját, Ronald Wilson Reagant iktatták be, az Egyesült Államok 40. elnökeként. A Reaan–Trump-párhuzam tudatosan épített politikai és választási propagandájának fényében (vagy árnyékában?) érdemes összehasonlítanunk, mit is mondott Amerika akkori és mai elnöke hivatalba lépésének pillanatában. Az inauguration speech egyedi alkalom, melyben a végrehajtói hatalom csúcsára lépő politikus, az első négyéves ciklusát megkezdő President of the United States – e pillanattól és pillanatban már felelős vezetőként (!) – artikulálhatja saját politikai programjának legfontosabb eredőit, céljait, várt és vágyott jövőbeni eredményeit. A frissen beiktatott elnökök által megfogalmazott üzenet ezután iránypontként szolgál későbbi munkásságuk és teljesítményük mindenkori megítélésében. Lássuk hát, mit és hogyan üzent Reagan 1981-ben és Trump 2017-ben.
A Carter-adminisztráció idején a második nagy olajválság (1979) által sújtott tízmilliók számára Ronald Reagan itt és ekkor hirdette meg neo-konzervatív, a big government-et („nagy kormányzat”) a szabad piaci elvek érvényesítése/érvényesülése céljából korlátozó, leépítő politikáját – mely törekvés hőseként az átlag amerikait állította középpontba: „Minden jogunk megvan, hogy hősi álmokat álmodjunk. Azok, akik azt mondják, olyan időben élünk, ahol nincsenek hősök, nem tudják, hol kell keresni őket. Hősöket láthattok mindennap, ahogy be- és kilépnek a gyárak kapuján. Mások, maréknyian, elegendő élelmet termelnek mindannyiunknak, s azután a világ más részeinek. Hősökkel találkoztok a boltok pultjainál, a pult mindkét oldalán. Vannak vállalkozók, akik hisznek magukban s egy elképzelésben [a szabadpiac erejében – KJE], akik új munkahelyeket, új jólétet és lehetőségeket teremtenek. Olyan egyének és családok ezek, akiknek az adói fenntartják az államot, s önkéntes adományaik támogatják az egyházakat, a jótékonysági szervezeteket, a kultúrát, a művészetet és az oktatást. Hazafiasságuk csendes, ám mély. Értékrendjük tartja fenn nemzeti létünket. Most azt mondtam, »ők«, »övék«, miközben ezen hősökről beszéltem. Azt is mondhattam volna, »ti«, »tiétek«, mert azokhoz a hősökhöz szólok, akikről beszéltem – hozzátok, ezen áldott föld polgáraihoz.”
A közvetlenül és direkt módon (a csak) az amerikai hallgatósághoz szóló üzenet megfogalmazása után Reagan elnök az Egyesült Államok globális szerepvállalása kapcsán a következőket hangsúlyozta: „Ismét a szabadság példaképei s a szabadság jelzőfénye leszünk azoknak, akik nélkülözik a szabadságot. Azon szomszédaink és szövetségeseink felé, akik osztoznak szabadságunkban, megerősítjük történelmi kötelékeinket, és biztosítjuk őket támogatásunkról és határozott elköteleződésünkről. A hűségért cserébe hűséget adunk. A kölcsönösen előnyös kapcsolatokért fogunk küzdeni. Barátságunkat nem fogjuk arra használni, hogy függetlenségükre telepedjünk, lévén a mi saját szuverenitásunk sem eladó. Ami a szabadság ellenségeit illeti, azok, akik potenciális ellenségeink, emlékeztetni fogjuk őket, hogy az amerikai emberek legfőbb törekvése a béke. Tárgyalni fogunk, és áldozatot fogunk hozni érte, de nem adjuk fel, sem most, sem soha. (...) Konfliktuskerülésünket nem szabad tévesen az akarat hiányának ítélni. Ha tettekre van szükség nemzetünk biztonságának megőrzéséhez, cselekedni fogunk. Megfelelő [katonai – KJE] erőt fogunk fenntartani, hogy ha a szükség úgy hozza, fennmaradjunk, tudván, ha így teszünk, akkor van a legjobb esélyünk arra, hogy ezt az erőt sose kelljen használnunk.”
Beszéde végén Ronald Reagan – aki korábban Winston Churchillt és Joseph Warrent (az amerikai függetlenségi háború egyik hősét) idézte, illetve a beiktatási ceremónia új helyszínéhez tudatosan kapcsolva George Washington, Thomas Jefferson és Abraham Lincoln örökségét méltatta – Martin Treptow, az amerikai Szivárvány Hadosztály 1918 júliusában, az európai hadszíntéren elhunyt katona-költőjének naplóját citálva összegezte saját hitvallását: „Amerikának meg kell nyerni ezt a háborút. Ezért fogok dolgozni, ezt fogom védeni, ezért fogok áldozatot hozni [a beszéd tévéfelvételén Reagan hangja itt elcsuklik – KJE], ezért fogok tűrni, ezért fogok ujjongva harcolni, és teszek meg minden tőlem telhetőt, mintha e küzdelem ügye egyedül csak rajtam állna” [s itt ismét elcsuklott a hangja – KJE].
Több mint három és fél évtizeddel később a Capitoliummal a háta mögött, szemben a beiktatására összegyűlt tömeggel Donald Trump saját beszédét hasonló panelekkel – köszöntések, a demokratikus hagyományok és a folytonosság kiemelése – indította, majd ő is az amerikai polgárokhoz fordult: „Mai ünnepségünknek azonban különös jelentősége van. Mert ma nem egyszerűen egyik adminisztráció vagy egyik párt adja át a hatalmat egy másiknak, hanem mert e hatalmat Washington D.C.-től visszaadjuk az amerikai embereknek. Mert nemzetünk fővárosában egy kis csoport túl soká szüretelte a kormányzás gyümölcseit, míg az emberek viselték a költségeket. Washington virágzott – de az emberek nem osztoztak ezen jólétben. A po- litikusok prosperáltak – de a munka elvándorolt, a gyárak bezártak. Az establishment védte magát, de nem országunk polgárait. Győzelmeik nem a ti győzelmeitek voltak, diadalaik nem a ti diadalaitok voltak, s míg ők nemzetünk fővárosában ünnepeltek, kevés ünnepelnivaló akadt az országszerte a megélhetésért küzdő családok számára. Ez mind megváltozik – itt és most, mert ez a pillanat a ti pillanatotok, a tiétek, hozzátok tartozik. ” Az ezek után az amerikai oktatási rendszert ostorozó és a Franklin Delano Roosevelt nevével fémjelzett New Dealhez hasonló, nagyszabású infrastrukturális beruházásokat meghirdető új elnök a nagyvilágnak is üzent: „A hivatali eskü, melyet tettem, hűségeskü minden amerikainak. Sok évtizeden át a külföldi ipart gazdagítottuk az amerikai ipar kárára, más országok hadseregeit pénzeltük, miközben saját haderőnk elkeserítően kimerült, más nemzetek határait védtük, miközben nem törődtünk a sajátunkkal, s ezermilliárdnyi dollárt költöttünk a tengeren túl, miközben Amerika infrastruktúrája javítatlanul maradt, s csak kopott. Más országokat tettünk gazdaggá, miközben saját országunk gazdagsága, ereje és önbizalma eltűnt a horizonton.” Trump beszédét nem idézettel zárta, hanem az általa mindvégig használt „mi”-re hivatkozva kijelentette: „Együtt újra erőssé tesszük Amerikát. Újra gazdaggá, büszkévé, újra biztonságossá tesszük Amerikát. És igen, együtt újra naggyá tesszük Amerikát.”
A hely hiánya miatt eltekintenék attól, hogy az – immár beismerten – „alternatív tényekkel” operáló új elnök által lefestett tragikus hanyatlás képét elemezzem. Főbb elemeit bárki ellenőrizheti: az Egyesült Államok összegszerűen a világ legeladósodottabb nemzete ugyan, ám GDP-arányosan vagy fejenként nézve alapvetően a fejlett világ túlköltekező középmezőnyéhez tartozik, úgy, hogy Washington büszkélkedhet a világ legnagyobb GDP-jével (18 000 milliárd dollár), az utóbbi öt évben az infláció egy–három százalék között mozgott, a munkanélküliség folyamatosan öt százalék körül alakult, miközben Amerika számos helyen katonai akciókban vesz részt/háborút vív, 600 milliárd dolláros védelmi költségvetéssel – mely több, mint amit az utána következő négy ország (köztük Oroszország és Kína) elkölt. Természetesen, ettől még az amerikai úthálózat, közlekedési rendszer, az infrastruktúra lehet elhanyagolt és elavult. A lényeget számunkra a két beszéd közötti alapvető eltérések jelentik – eltérések, melyek áthallásaikon keresztül még inkább kiélesednek. A „We are a nation under God” (nagyjából: „Isten nemzete”) jegyében beszélő Reagan az elődei (legemblematikusabban Lyndon B. Johnson) által kiépített „nagy kormányzatot” támadta, a Milton Friedmanék fémjelezte közgazdasági (s így áttételesen társadalmi) koncepció jegyében a vállalkozók és a középosztály Amerikájának megerősítését célozva. Az „America first” ideológiáját meghirdető Trump ugyanakkor épp azt a politikai establishmentet támadja, párttól függetlenül, mely éppen a reagani években vált politikai-gazdasági kasztként megkerülhetetlen tényezővé. Reagan – tudomásul véve s ugyanakkor jelezve itt az olvasónak, hogy mindkettejük beszédét szövegírók írták, szerkesztették – sokat idéz, példaképeket említ, s saját hitvallását is más szavaival fejti ki. Trump senkit nem idéz, senkire nem hivatkozik, és a jól hangzó, de valótlan és a gyakorlatban értelmezhetetlen „mi” nevében beszél. Ronald Reagan megerősíti az Egyesült Államok globális elköteleződését szövetségesei felé, Donald Trump elhibázottnak tartja annak mértékét és formáját.
Mindezek fényében kérdezem, hol van a hasonlóság, a párhuzam? Sehol. Reagan és Trump teljesen más környezetből, teljesen más habitussal, eltérő személyes karrierrel és politikai életúttal érkezett a Capitolium lépcsőjéhez. Felesleges s talán álságos is e párhuzam hangoztatása. Senki nem tudhatja előre, hogy Trump milyen elnök lesz az Egyesült Államok s a jóval tágabb nagyvilág szempontjából – s adja Isten, hogy jó vezető legyen. Reaganről is csak valahol az 1982-es londoni beszéde után derült ki, és az 1987-es washingtoni csúccsal bizonyosodott be végleg, hogy milyen jelentőségű elnök (főleg számunkra, itt Kelet-Európában). Ennyi idő – ha lesz neki ennyi – Donald Trumpnak is kijár. Addig is azonban fogadjuk el, Trump nem Reagan. Jelenleg egyetlen porcikájában sem.
A szerző a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos munkatársa