Kéményseprőt látok…

A fényes, fekete öltözetű, száras bőrcipőt viselő, fehér nyaksálas férfiaknak régen előre köszöntek az utcán a polgárok, tiszteletből, a fiatal hölgyek elpirultak, az érett asszonyok kacér szemmel nézték a kürtős kalapját megemelő füstmestert. A gyerekek izgatottan szaladtak a kéményseprő mellett, megcsodálták a karikába hajtott drótkefét, a titokzatos koromfekete bőrtáskát és különösen a lánc végén lógó fényes vasgolyót, amivel a mester átüti a koromtól, tégladarabtól, nyári madárfészektől eldugult kéménykürtőt.

„Derék ember a kéményseprő, azért nézik annyian” – olvasható Erdélyi János 1851-ben megjelent szólásgyűjteményében. Krúdy Gyula Álmoskönyve szerint kényseprőt látni örömet jelent, szórakoztató barátok jövetelét jelzi, meghívást ígér mulatságba. Nem volt régen olyan jeles város – ma sincs – amelyikben ne lett volna Kéményseprő utca, Győrtől Pesten át Nyíregyházáig; Bécsben, a régi Pozsonyban és Sopronban a „Schornsteinpfleger Gasse” utcatábla jelezte a tisztes ipar hatósági elismerését.
Nem ok nélkül becsülték a városlakók a kéményseprők hivatását, hiszen a sűrűn beépített, többnyire fa szerkezetű házak hibás, átizzott kéménye volt a tűzvész fészke, büszke nagyvárosok utcasorai, egész negyedek égtek porrá.

Gyerekkoromban évente megjelent kertes házunkban a kéményseprő bácsi, a mamám aznapra inkább otthon maradt, hogy eltakarítsa utána a cserépkályha kéményéből kikotort korom maradékát. Imádtam azt a kályhát, és most is gondosan ügyelek az újraépített, remek cserépkályhára, a tizenöt éve készült kéményre.

Van mit elmesélnem a jelenről. Amikor végre elkészült az új ház, és elérkezett a műszaki átadás ideje, az Ajka város körzetéhez tartozó falunkba eljött a kéményseprő szakértő. Megtekintette az alagsori cirkó gázbojler füstcsövét, megdicsérte a szép munkát, majd közölte, hogy a füstcső könyökhajlata húsz centivel alacsonyabban köt be a kéménybe, ami eltér a szabványtól. Mese nem volt, kéménybontás, a fémcső átszabása, egy kalap pénz a kőművesnek, bádogosnak, húsz centi miatt. A rá következő évben megjelent egy másik, idős kéményseprő Ajkáról, megnézte zsebtükrével a kétkürtős kéményt, nagyon megdicsérte a kitűnő állapotát, majd megírt egy számlát több mint háromezer forintról, kéményellenőrzés címén. Ez a „paródia” még kétszer megismétlődött négy éven belül, az utolsó alkalommal azonban a szomszédomtól vette át „tiszteletdíját” a tisztes iparos úr, anélkül, hogy benézett volna a házba. Azt a számlát gondosan eltettem, majd informálisan megüzentem neki, hogy ha még egyszer meglátom a házam körül, együtt megyünk a felettes hatósághoz. Az öreg inkább nyugdíjba ment, utódja – egy kedves bakonyi sváb fiatalember – öt év múltával jelent meg először, alaposan körülnézett a házban, mindet rendben talált, átvette a négyezer-nyolcszáz forint munkadíjat, de megnyugtatott, hogy ez mostantól öt évre szól.

Nagyrészt a fővárosban vészeljük át a telet, egy zajos, füstös krisztinavárosi főútra nyíló társasházban. Földszint és négy emelet magas, benne huszonkét lakással. Amióta itt lakunk, minden évben lejátszódott az a „szomorújáték” az illetékes kéményseprő és tüzeléstechnikai hatóság emberével, hogy akár itthon talált valakit, akár nem, ő csak azért is „leellenőrizte” az otthonok kéményeit. Nem volt vele sok baja, tudniillik a házat 1970 táján bekapcsolták a távfűtésbe, és azóta már rég nincs olyan lakója a háznak, aki meg tudná mutatni, hol volt egykor a kémény. A cég azonban tudta, hogy mitől döglik a légy, évente akkurátusan leszámlázta a huszonkétszer háromezer forint „munkadíjat” a társasháznak. Hosszú idő alatt sok milliósra hízott a lakók „adója a semmiért”.

Nincs min csodálkozni, amikor azt mondom: kitörő örömmel hallottam hírét, hogy a magyar állam július elsejével átveszi a kéményseprési és felügyeleti szolgáltatások feladatait. Isten hozta Önöket, már régóta ideje volt – mondják ezt mások is, akikkel évek óta megosztottuk egymás között az új és újabb horrortörténeteket a „kéményseprés és környéke” világából. Sokat tapasztalt energetikus szakmérnök barátunk pontosan tudta, mert „átlátta”, hogy miféle műszaki manipulációk, áron felüli becslések, túlszámlázások történtek a kiszolgáltatott lakók, társasházi közösségek kárára.

Az új rendszerben ingyenessé válik a kötelező, időszakos kéményellenőrzés, amit a csak kéménysepréssel vállalkozókon kívül a nemzeti katasztrófavédelem munkatársai is rendre végeznek majd. Az jó lesz, sokan esnek áldozatul az alattomos szén-monoxid-mérgezésnek az ellenőrzés hiánya miatt.

„Szép dolog a vállalkozói tisztesség, de az ellenőrzés még szebb” – tartja a régi német (és angolszász) mondás. Ha mostantól fogva megváltozik az idáig fajult, mindenki számára áldatlan helyzet, akkor a kéményseprők megint büszkén lépdelhetnek az utcán, babonás felnőttek és kíváncsi gyerekek láttára.
„Kéményseprőt látok, szerencsét találok!” – mondták a régiek, nagyok meg a kicsik, legyen hát szerencsénk mindehhez!