Izrael tragédiája

„Amikor elhangzott a figyelmeztető felhívás, hogy rakéta tart felénk, gázálarccal a fejünkön bezárkóztunk a légszigetelt óvóhelyekre. Noha hamarosan kiderült, hogy ez csak vaklárma, a szürreális szertartás önmagában is rettenetes élmény volt. Hallgattam a szirénák hangját, és kétségbeesetten figyeltem szeretteimet, mert a gázálarcok mögött is látszott, hogy iszony ül a szemükben” – emlékszik vissza az 1991-es első öbölháború alatti izraeli hétköznapokra a zsidó származású Ari Shavit a Hazám, az ígéret földje című, méltán világhírű bestsellerében.

Az első öbölháború óta eltelt több mint húsz évben Izraelben megváltozott minden, mégsem változott semmi: a szirénák hangja és a fenyegetettség érzése még most is megbújik az emberek hétköznapjaiban. Mindennaposak a késeléses támadások az utcákon, akárcsak a buszmegálló várakozói közé hajtó merénylők vagy a fejszével a járókelőkre támadó szélsőségesek, a lakosságot védelmezni akaró biztonságiakat kövekkel dobáló zavargók törik meg a hétköznapi emberek nyugalmát, elvéve tőlük a normális élet alapvető feltételét, a biztonságérzetet.

A nemzetközi közvéleményt évtizedek óta megosztó izraeli–palesztin konfliktus többnyire azon viszályok közé tartozik, amelyekről minden, közéleti kérdésekben jártas embernek van – ha nem is személyes érintettségen, de legalább sztereotípiákon és előítéleteken alapuló – markáns véleménye. Ezektől a valóságreprezentációktól függ, hogy az arab–zsidó szembenálláshoz kapcsolódó attitűdök a gondolkodás tárgyait, vagyis a napi eseményeket a megítélés dimenziójának melyik oldalán helyezzük el. Épp ezért belátható, hogy a Közel-Kelet egyik legforróbb gócpontját Budapestről, de akár Brüsszelből vagy Washingtonból tényszerűen megítélni képtelenség. Képtelenség, mert a konfliktus intézményes szereplői – többé-kevésbé ugyanúgy – a média és a propaganda eszközeivel igyekeznek a saját perspektívájukat legitimálni, bár a mediatizált harc vitathatatlanul egyenlőtlen erőviszonyok között zajlik. A tisztán látást az sem könnyíti meg, hogy bár a média és a nemzetközi közösségek társadalmi szinten a lehető leghatározottabban kiállnak a palesztin állam létének elismerését szorgalmazó kétállami megoldás mellett, a hétköznapok híreiben a palesztin ember mégis mindig csak „merénylőként” vagy „terroristaként” képes megjelenni.

A nagy zűrzavarban vannak azonban tények is. Miközben az egyik oldalon egy jól felszerelt, a régió országaival szemben kimagasló technikai fölényben lévő állami gépezet, az izraeli hadsereg áll, a másik oldalon egy kiforratlan, félállaminak is csak jóindulattal nevezhető tömörülésnek kell felvennie a kesztyűt, amelyben a népi ellenállás és a radikális mozgalmak különös egyvelege alakult ki. A több évtizedes palesztin frusztrációnak és a több mint egy éve megrekedt béketárgyalásoknak mindenesetre biztosan nem vált javára, hogy a múlt héten Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök egy alternatív történelemmagyarázattal igyekezett a palesztinok nyakába varrni a holokausztot (is).

Politikai karrierjének kezdete óta Netanjahu számos alkalommal bizonyította, hogy démonizálás és bűnbakkeresés terén páratlan tehetséggel áldotta meg őt a teremtő, a jelen pattanásig feszült helyzetben azonban a Hitler bűneit kicsinyítő, a palesztin népet minden baj forrásaként feltüntető kijelentéseivel a szokásosnál is nagyobb vödörrel öntött olajat a konfliktus magasan csapkodó lángnyelvei közé. Az effajta, világszerte nagy felháborodást keltő felesleges megnyilatkozások viszont legalább arra jók, hogy kiváló jellemrajzot fessenek korunk Izraelének első számú vezetőjéről, aki az eszközök közt nem válogatva inkább hajtja a holokauszttagadók malmára a vizet, mintsem hogy elősegítse a béke felé az elmozdulást.
Érvelése szerint ráadásul az elmúlt hónapban felerősödő, sokak által a harmadik intifádaként emlegetett erőszakhullámért és az áldozatok haláláért is kizárólag Mahmúd Abbász palesztin elnök a felelős, véletlenül sem azok a nemzetközi közösség által csendben jóváhagyott intézkedések, amelyek felhatalmazzák a biztonságiakat az éles lőszer használatára a kődobáló arabokkal szemben. Azokkal az arabokkal szemben, akik évtizedek óta a tehetetlenségtől keserű szájízzel tűrik a mindennapos gyanúsítgatásokat, az éjszakánként családokra rontó, a tulajdon otthonukban házkutatást végző katonákat és a palesztin területeken rohamtempóban gyarapodó zsidó telepek építését, megfosztva őket az egyik legalapvetőbb emberi jogtól, a biztonságérzettől.

Hogy mennyire kontraproduktív Netanjahu kormányának „stratégiája”, azt jól példázza egy múlt heti eset: miközben az izraeli biztonságiak fel akartak szállni egy buszra, egy éppen leszálló férfi felszólította őket, hogy igazolják magukat. A biztonságiak ezt gyanúsnak vélték, ezért ők is felszólították, hogy igazolja magát. Erre a férfi ütlegelni kezdte őket, majd megpróbálta elvenni egyikük fegyverét. A komédiába illő jelenet azonban – az elmúlt hetek jeruzsálemi közhangulatát tekintve nem meglepő módon – tragédiával végződött, a biztonságiak ugyanis – tartva attól, hogy terroristával van dolguk – egyszerűen lelőtték a férfit. Később kiderült, hogy a busz furcsán viselkedő utasa egy jeruzsálemi zsidó volt. (Némi naivsággal feltételezem, hogy a tudósítások akkor is a „tragédia” szót használták volna, ha az áldozat egy, a folytonos gyanúsítgatást éppen megelégelő, munkába igyekvő palesztin lett volna. Ugye?).

A fent idézett Ari Shavit 2013-ban megjelent könyvében a következőket írja: „Egyfelől mi vagyunk az egyetlen nemzet nyugaton, amely megszállva tart egy másik népet. Másfelől mi vagyunk az egyetlen, amelyet létében fenyegetnek. (…) A baloldalon lévők szembenéznek a megszállással és szemet hunynak a fenyegetettség felett, míg a jobboldalon lévők a fenyegetettséggel néznek szembe, és a megszállásnak fordítanak hátat. Igazság szerint anélkül, hogy ezt a két elemet egy egységes világkép részévé tennénk, sem Izraelt, sem az izraeli–palesztin konfliktust nem lehet felérni ésszel”.

Hogy Izrael népe mit akar, azt egyértelműen tükrözi az a többezres tel-avivi tüntetés, amelyet szombaton tartottak a béketárgyalások újrakezdése és a kétállami megoldás létjogosultsága mellett. A kérdés csak az, hogy a zsidó állam vezetése akar-e kompromisszumokon alapuló megoldást.