Bővebben pedig az alábbiakat tudom felhozni.
Túlzás nélkül állítható, hogy az olimpia az egyik legnagyobb nemzeti vállalkozásunk lenne, úgyhogy a második felmerülő kérdés is jogos: elbírunk-e vele, vannak-e ezen a téren hagyományaink, tapasztalataink? Gazdasági kapacitásaink?
Igen, emlékezzünk csak a Sugárút (mai Andrássy út) építésére 1870-ben, vagy éppen a millenniumi építkezésekre 1896-ban, de ide sorolnám a Budapest Sportcsarnok 2000-ben történt megvalósítását is. Utóbbiak azért is kiemelten jó példák, mert a „nagypolitika” támogatásáról biztosította a fejlesztéseket, amelyekről törvényben is rendelkezett a parlament. Le is kell szögezni: a különleges szabályozás oka minden esetben az volt, hogy a „létező” szabályozási környezet nem képes hasonló nagy projektek lebonyolítására. Ezért kellett – trendiesen fogalmazva – pozitív diszkriminációt alkalmazni. Vagyis ha nyerésre állunk majd a budapesti helyszínnel, egy törvény leegyszerűsítené és gyorsítaná az olimpiával kapcsolatos fejlesztések építési, engedélyezési eljárásait. Miután a felsorolt beruházások nem tegnap voltak, érdemes felidézni a közelmúltban átadott projekteket is: a 4-es metrót, a Liszt Ferenc repülőtér bővítését, az autópálya-rendszer befejezését, a fővárosi úthálózat és tömegközlekedés korszerűsítését, továbbá a ferencvárosi és a debreceni stadiont, vagy éppen a Tüskecsarnokot, de ide sorolható meg az Audi és a Veszprém Aréna kivitelezése is. Ajvékolnunk azért sem kell, mert Budapest elnyerte a 2020-as foci-Eb négy mérkőzésének a rendezési jogát, amihez vállaltuk a 65 ezres új Puskás Ferenc Stadion felhúzását, még korábban, 2017-ben ugyancsak a fővárosban rendezik meg az úszó- és vízilabda-világbajnokságot, ehhez meg kell építenünk egy olimpiai uszodakomplexumot. Jelentjük: ez már látványosan épül. Cseppet sem mellesleg: sporttörténelmünk is arra ösztökél bennünket, hogy itt az ideje egy magyar olimpiának. A magyar sportnak jó híre és nagy tekintélye van a világban, ez pedig mindenképpen fontos a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak. Fűznék még ide némi emóciót is: pár éve keveredtünk ki a válságból, s a nehéz időszakok után a sportsikerekre minden korábbinál nagyobb az igény, nem is lehet jegyet kapni a Budapesten zajló nagy mérkőzésekre, a hazai rendezésű nemzetközi viadalok kivétel nélkül mind telt házasak. Mérget is vennék rá, hogy az egyik leghangulatosabb és legtámogatottabb olimpiai játékokat tudnánk megrendezni a fővárosban.
Van-e erre esélyünk? Az új NOB-vezetés az Agenda 2020 bemutatásával érzékeltette, hogy az ötkarikás játékok jövője szempontjából zsákutca az az irány, amit például a szocsi és a pekingi olimpiák prezentáltak. Tudniillik az olimpizmus jövőjét az szolgálja a legjobban, ha a házigazda kiválasztásának rendszere az esélyesek sorába emel olyan méretű városokat is, mint amilyen Budapest is. Itt jegyzem meg, hogy például Róma adottságai is hasonlóak. Ami pedig az olaszokat illeti, régóta nem tudnak kikeveredni a gazdasági stagnálásból. Ha ők mernek „olimpiázni”, mi miért nem?
Ennél a pontnál jutunk el a gazdasági háttérhez: az átlagembernek az az „alapélménye”, hogy miközben az állami szektorban a legegyszerűbb dolog is lassan, bonyolultan intéződik, addig egy efféle óriásberuházáshoz „szegények, csövesek” vagyunk. A témában készült megvalósíthatósági tanulmány, amelynek részletei ismertek, most nem is ezen „rugóznék”, hanem a gazdasági adottságokon.
Aligha vitatható, hogy az Orbán-kormány unortodox gazdaságpolitikai eszközökkel kimanőverezte az országot a veszélyzónából. Sok még a leküzdendő probléma, jelenleg azonban Magyarország a piacról finanszírozza magát, pozitívak a fontos nemzetgazdasági mérlegek, a külső adósságállományunk mérséklődött, sérülékenységünk csökkent, visszatért a gazdasági növekedés, miközben a jegybanki kamatokat sikerült levinni rekordalacsony szintre. Utóbbi pedig a hitelek miatt kiemelten fontos tényező. Ráadásul a hazai rendezésű olimpia lehetne majd az a vízió, amely húzóerőként szolgál, és amely mentén építkezni és fejleszteni lehet. Ehhez megfelelő alap a 2004-es európai uniós csatlakozás és az ország fejlesztésére előirányzott több ezer milliárd forintnyi uniós pénz.
Néhány szó a „rizikófaktorról”: hátránya nincs, csak kockázatai vannak a nagy volumenű projektnek. A legfőbb kockázat az, ha az eredeti tervekhez képest letérünk a növekedési és a makrogazdasági egyensúlyi pályáról, például egy hirtelen negatív gazdaságpolitikai fordulat miatt, vagy mert egy 2008-as válsághoz hasonló sokk éri a világgazdaságot. Utóbbiról nem tehetünk, előbbinek pedig nyoma sincs, sőt rég kaptunk annyi dicséretet az Európai Bizottságtól, az OECD-től, az IMF-től, mint mostanság.
Közben senki sem róhatja fel a kormánynak, hogy az elmúlt években nem áldozott volna eleget a „sportalapú” projektektre: gyakorlatilag hat éve tart a sportinfrastruktúra-fejlesztési és az intenzív sporttámogatási kormányzati program. Ezek fényében szinte magától adódik a pálya a továbblépésre az olimpia irányába.
Elfogadom, hogy dilemma, mi lesz majd a létesítményekkel, és a görögökhöz hasonlóan nem rokkanunk-e bele az ötkarikás játékokba? Görögország példája elég riasztó. De nem azért, amit sokan gondolnak. Athén ugyanis nem az olimpiába rokkant bele, hanem az euró idő előtti bevezetésébe. Nekünk az 1992-es játékok házigazdáját, Barcelonát kell követendő példának tekintenünk. Barcelona megmutatta, hogy az olimpiát hogyan lehet úgy megrendezni, hogy aztán egy marginális kikötőváros a világ legtrendibb úti céljává váljon. Ezzel szemben a rommá lett athéni létesítményekről készített hatásvadász fotók megtévesztők és hangulatkeltők.
Végezetül: hazánk kontinentális és közép-európai versenyképessége visszaesett a korábbi időkhöz képest, egy olimpia viszont nagy lehetőséget kínál a felzárkózásra. Az olimpiát nemzeti üggyé kell tenni, s minden magyar embernek el kell hinnie, hogy megvalósítható, megéri megrendezni, s fontos, hogy itthon mindenki profitáljon belőle. Kétségtelen: profi módon kell megszervezni, megrendezni.
Ha elnyerjük a rendezés jogát, már nyerésre állunk.