Ideológiai vákuumban

„A Honvédelmi Minisztériumban találkoztunk a honvédelmi és az államvédelmi miniszterekkel és a KV tagjainak egy csoportjával – Kováccsal, Vas Zoltánnal és másokkal, akiknek teljes felhatalmazásuk volt a városbeli rendzavarások felszámolására. Ugyanitt tartózkodik a szovjet csapatok kihelyezett törzse, mely szoros kapcsolatban dolgozik a magyarokkal. Figyelmet érdemel, hogy amikor a hadtestparancsnokságról telefonbeszélgetést folytattunk Gerővel, ő a helyzetről feltett kérdésre azt válaszolta, hogy a helyzet egyszerre javul és rosszabbodik, és a szovjet csapatoknak a városba érkezése a lakosok, köztük a munkások hangulatára rossz hatást tesz” – a két, 1956. október 23-án Budapestre küldött szovjet pártvezető, Anasztasz Mikojan és Mihail Szuszlov másnapi, közösen jegyzett jelentéséből való ez a néhány sor. Ők, megbízatásuknak megfelelően, rejtjeltáviratban tájékoztatták Moszkvát, az SZKP KB elnökségét és a külügyminisztériumot az itteni tapasztalataikról, észleléseikről. Mai szemmel nézve – a november 4-i gyásznapunk, az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverésének emléknapja után – több szempontból is érdemes elgondolkodnunk ezeken a sorokon. Az október 24-én Moszkvába küldött jelentés ugyanis rögzíti Gerő Ernő értékelését, miszerint „a helyzet egyszerre javul és rosszabbodik”, ami egyértelműen bizonytalanságra utal. Akárcsak Mikojanék másik meglátása is ugyanebben a rejtjeltáviratban, néhány bekezdéssel később: „Az a benyomásunk alakult ki, hogy különösen Gerő elvtárs, de más elvtársak is túlbecsülik az ellenség erőit, és lebecsülik saját erőiket.”

Moszkvában talán épp fordítva történt, ott a saját erőiket becsülték túl, és véresen eltiporták a forradalmat, a sortüzek pedig nyilvánvalóvá és félreérthetetlenné tették, hogy a frissen megalakult Kádár-kormány nem bánik majd kesztyűs kézzel a szabadságharc résztvevőivel.

A magyar baloldal hatvan évvel a forradalom leverése után, különös ügyességgel, egyfajta ideológiai vákuumba lavírozta magát – mondjuk, nagyjából Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése óta keményen dolgoztak is ezen – ötvenhattal kapcsolatban; egyszerűen nem tudja feldolgozni a témát, képtelen elrugaszkodni, elvonatkoztatni a pártszínezettől, a rendszerváltásig sulykolt szólamoktól, frázisoktól, szépen bizonyítja ezt Havas Szófiának, az MSZP egészségpolitikusának nyilatkozata is. Mint megírtuk, ő még most is „horthysta provokációnak” minősítette a forradalmat, amelyet – szerinte! – a nyugati titkosszolgálatok robbantottak ki, s mint az orosz köztévének elmondta, az egész csak egy CIA-s akció volt. Másfelől azonban további kérdéseket vet fel, hogy szinte ugyanabban a mondatában Havas azt is hozzátette még, hogy ötvenhat a volt nácik által szervezett fasiszta-ellenforradalmi puccs volt. Nos, ha a kettőt együtt nézzük, akkor lesz csak igazán teljes az eszmei-ideoló­giai katyvasz, a zűrzavar. Mert, ha egymás mellé tesszük a két állítást, abból az derül ki, hogy a CIA volt nácik fasiszta gyülekezete lenne. Ez pedig erős túlzás még Havas Szófiától is, aki ezzel gyakorlatilag lenácizta az Amerikai Egyesült Államok egyik legfontosabb szövetségi hírszerző szervezetét, a Központi Hírszerző Ügynökséget. Mi ez, ha nem ideológiai vákuum?

Nem lehet azonban egy ilyen eszmei-ideológiai káoszban tisztán látni, ha egy ellenzéki politikai erőnek nincs más célja, mint hogy mindent befeketítsen. Mindent negatívan értelmezzen. Vagyis ötvenhatról, a forradalomról és a szabadságharcról, azokról az emberekről, akiket ma hősökként ünnepel az ország és a nemzet, igyekeznek minden olyan jelzőt hadba állítani, amelyet ők a megbélyegzés eszközének tartanak. Ötvenhat rossz, Horthy rossz, a CIA rossz, a nácik rosszak… Minden belefér hát egy skatulyába, mossunk szépen össze mindent, akármekkora marhaságok sülnek majd ki belőle.

A magyar baloldal ötvenhattal kapcsolatban még ma is, 2016-ban, a 21. században is egyfajta defenzív magatartást tanúsít, s talán ezért sem tud kilépni a frázisok, a megbélyegzések, az ellenséggyártás világából. S jól „megágyaznak” ezzel az ideoló­giai vákuumnak, szépen éltetik tovább azt a bizonytalanságot, amelyet már Mikojan és Szuszlov is számon kért a forradalom első napjaiban a magyar pártvezetőkön. Nyilvánvaló azonban, hogy a két, Moszkvából Budapestre küldött szovjet politikus is – habár ellenérdekelt volt a forradalmunkban – sokkal pontosabban és tisztábban mérte fel a helyzetet, mint hatvan évvel később Havas Szófia és társai.