Hőguta balról

Harmincnégy fok van – állítólag árnyékban –, s a Szentendrei út közszolgálati „kentaur” idő- és hőmérő szerkezetén úgy virít a hármas és a négyes, mintha hencegne vele. Pedig nincs mivel hencegnie, hiszen szidják, mint a bokrot az érzékeny műszert, mintha ő találta volna ki ezt az egészet, ezt az amorf, idióta kánikulát. Á, dehogy, csak a munkáját végzi az összeférhetetlen, izgága napon. Nem tehet róla, hogy szinte átlényegülünk, és észre sem vesszük, a harangszóval együtt mi is átcsorgunk egy másik dimenzióba. És ezt a harmincnégyet a kocsihőmérő is megerősíti.

Aztán odaát, az Árpád híd másik végében még cifrább a helyzet, ott egyenesen negyven Celsiusról panaszkodik a túlsó parti hőmérő átszármazott cimborája. Na, itt legyen okos az ember. Bár a kocsi az mégis más, nem tesz úgy, mint aki alkalmazkodik a megváltozott viszonyokhoz, elvégre mégiscsak átkeltünk a folyón, hanem mereven ragaszkodik ahhoz, amit az előbb kimondott. Harmincnégy és kész! Se több, se kevesebb.

Ez meg itten negyvenezik, pedig az már betegség. Az nem egyszerű hőemelkedés, az láz. Komoly, kemény láz, hozzá illő álommal. Félrebeszél, kétségtelenül beteg, lázas a szerkezet. Esetleg hazudós. Vagy mindkettő. Betegesen hazudós fráter, mint némely ember. Igaz, nem mondja azt, hogy hazudtunk reggel, éjjel meg este, de kétségtelenül visszaeső hazudozó. Emlékszem, a nagy nyári óraátállításkor is hetekig betegesen ragaszkodott a téli időszámításhoz a parttalan időben, pedig akkor nem hivatkozhatott holmi hőgutára. Mindenki más átállt, még a homokórák is másként, fontoskodóbban peregtek, de ő nem és nem. Nem. Olyan öreg, konzervatív órahőmérőként köpött a haladó világra, s nem volt hajlandó kilépni saját időzónájából. És még azt sem mondta, hogy „Nem akarom tovább csinálni! Vagy megcsináljuk, és van hozzá egy emberetek, vagy mással kell csinálni.” Ő csinálta, csinálta, csak ment konokul a saját feje után. Meglehet, neki volt igaza, mint ahogyan most is. Hiszen könnyen elképzelhető, hogy egy bizonyos hőmérséklet felett minden, még az idő is relativizálódik, s 104 Fahrenheitnél vagy fölötte az imáink és álmaink is megváltoznak. Meg bizony. Leszállnak közénk, végiggurulnak a Szentlélek tér kockakövén, benéznek a Régi Siposba, felrázzák félálmukból az ebéd után sziesztázókat, fagylaltot és spriccert nyomozva megkeresik Krúdy lábnyomát, s még ha eddig majdnem beledöglöttek is, hogy másfél évig úgy kellett tenniük, mintha kormányoztak volna, most a Szentháromság-szobornál leteszik a főesküt, hogy egyetlen hatalmas ellenálló és antifasiszta egységbe olvad minden hazai tőkepénzes és befektető, valamint kezelőorvos és gyógyszerész, no meg haladó, baloldali világproletár.

És ebben a büdös hőségben mit is tehetne mást. Legfeljebb hamisan esküszik és félrebeszél. Bár meglehet, hogy mégis az ábrándosan hazudozó, tiszta szívű órahőmérőnek volt igaza.