Vélemény és vita
Hét bő esztendő
Álláspont. Szükségszerű újból rögzíteni: a gazdasági növekedés lecsorog a háztartások szintjére is, hiszen egyre kevesebb a munkanélküli, a bérek pedig dinamikusan emelkednek
Akkor, amikor közgazdaságtannal napi szinten nem foglalkozó ismerőseim megállítanak, nekem szegezve a kérdést: igaz-e, hogy valóban könnyebb évek jönnek, sőt azok már itt is vannak, s lesz, illetve van miből költeni – állami, háztartási és céges vonalon is –, mint gazdasági újságíró, a helyzet „illetékesévé” válva, tudom, röviden kell válaszolni. Mert aki nekem szegezi a kérdést, nem a „hablatyra” kíváncsi.
Hanem a lényegre.
Őszintén mondom: a 2013-tól kezdődő és nagyjából 2020-ig belátható korszakot a hét bő esztendőnek lehet elkeresztelni. S ennek több oka is van.
Félreértés ne essék: ez azonban nem jelenti azt, hogy Magyarország immáron az ígéret földje. Ugyanakkor a válság óta eltelt hét szűk esztendőt 2013-tól ténylegesen felváltotta egy gyarapodási korszak, amelynek több mérőszáma is akad, mindenekelőtt a gazdasági növekedés. Az éves teljesítmény bővülése, vagyis a GDP-növekedés az, mely előbb-utóbb lecsorog, különösen akkor, ha annak üteme dinamikusan emelkedik.
De lehet-e ebből több felvágottat vagy mosóport vásárolni? Természetesen igen, ám ne szaladjunk ennyire előre, és említhetnénk még néhány nehézséget is – például a tavalyi növekedési eredményünket.
Túl azon, hogy a magasabb gazdasági növekedés azt jelenti, hogy többet termelünk, amiből következésképpen többet is lehet visszaosztani, úgy tűnik, Magyarország végre elbúcsúzhat egy olyan periódustól, amely folyamatosan visszarántotta a mélybe.
Évtizedeken át ugyanis a stabilitás hiányáról kellett beszélnünk, ezzel szemben a pozitív folyamatokat jelző pénzügyi mutatók most tényleg erősek. Mindez azért fontos, mert hiába van gazdasági bővülés – lásd: a baloldali- és liberális pártok uralta kormányzati ciklusok döntő részét –, ha nincs pénzügyileg megalapozva.
Hosszú időn át ugyanis elszálló költségvetések, ebből fakadóan csúcsra járó adósságráta – a kettő összefügg: hiszen, ha hiány van, azt finanszírozni is kell, ezt pedig a költségvetés hitelből oldja meg, ami növeli az adósságot – jellemezte az állam gazdálkodását, miközben a cégek és a háztartások is nyakig eladósodtak.
S miután mind a belső, mind a külső adósság felszökkent, ráadásul devizában, Magyarország belülről és külföldről nézve is egyre inkább a „finanszírozhatatlan” képet festette magáról. Majd jött a 2008-as világgazdasági krízis, amikor az állam kis híján csődbe ment. Az IMF–EU-gigahitel mentett meg bennünket. A többi, pestiesen szólva, történelem.
A második Orbán-kormány – eleinte a piacokat nagyon is meghökkentő – intézkedéseivel stabilizálta a pénzügyi helyzetet, s ennek köszönhetően megszüntették Magyarország ellen az úgynevezett túlzott deficit miatt indított eljárást Brüsszelben. Kár lenne ezt elfelejteni.
A költségvetés rendbetétele mellett – évek óta az államháztartási hiány masszívan az uniós kulcsszint alatt van –, lehetett hozzálátni a gazdaság felpörgetéséhez. Ritka pillanat az a magyar gazdaságban, hogy a jegybank és a kormány együttműködik. Alapesetben ez lenne a normális, Magyarországon azonban hol ez, hol az az intézmény volt „ellenzékben”. Ez meg nem normális.
Ugyanakkor a hathatós jegybanki programoknak – növekedési hitelprogram, banki önfinanszírozás, devizahitelek forintosítása – és az alapkamat leszállításának köszönhetően monetáris oldalról is lendületet kapott a gazdaság.
Reálszféra, vagyis piaci szereplők nélkül azonban mit sem ér a gazdaságpolitika: köszönik is szépen a különböző ágazatok, most mindegyikük javulásnak indult. Említhetnénk, hogy rekordot döntött a külkereskedelem, megélénkült a beruházási hajlandóság az ipari cégek részéről, és ebben az évben már az agrárium is jobban muzsikálhat, a szolgáltató szektor pedig évek óta a húzóerő.
Szó se róla, sok köszönhető az uniós pénzeknek is akkor, amikor a hét bő esztendőt hozom fel. Tudniillik ezek a források nagyon beépültek a gazdasági folyamatokba, csakúgy, mint az MNB által menedzselt olcsó banki hitelek.
Odáig jutottunk, hogy a kormány gazdaságpolitikáját általában erősen kritizáló Pénzügykutató 4,2 százalékos gazdasági növekedést jelez 2017-re, s a kincstári optimizmus, azaz a hivatalos várakozás csak a 4,1 százalékig terjed. De alapvetően jók a „légköri” mutatók 2020-ig: a gazdasági növekedés fenntartható.
Nem álom a gyorsulás.
Amennyiben nem következnek be a világpolitikában és a világgazdaságban rendkívüli események, a 2013-2020-as gazdaságtörténeti korszak egy pozitív, növekedési fordulatra átállt magyar gazdaság képét adja.
Szükségszerű újból rögzíteni: a gazdasági növekedés lecsorog a háztartások szintjére is, hiszen egyre kevesebb a munkanélküli, a bérek pedig dinamikusan emelkednek. Olyannyira, hogy a belső fogyasztás a gazdaság új támasztéka, vagyis több felvágottat vagy mosóport lehet vásárolni a megtermelt s visszaosztott értékekből.
Persze jó lenne, ha a döntéshozói fronton már a 2020 utáni időkre is születnének forgatókönyvek, hogy az uniós költségvetési ciklus kifutása kapcsán ne sírjuk vissza a hét bő esztendőt.
Inkább tegyünk érte, hogy itt maradjon.
Hanem a lényegre.
Őszintén mondom: a 2013-tól kezdődő és nagyjából 2020-ig belátható korszakot a hét bő esztendőnek lehet elkeresztelni. S ennek több oka is van.
Félreértés ne essék: ez azonban nem jelenti azt, hogy Magyarország immáron az ígéret földje. Ugyanakkor a válság óta eltelt hét szűk esztendőt 2013-tól ténylegesen felváltotta egy gyarapodási korszak, amelynek több mérőszáma is akad, mindenekelőtt a gazdasági növekedés. Az éves teljesítmény bővülése, vagyis a GDP-növekedés az, mely előbb-utóbb lecsorog, különösen akkor, ha annak üteme dinamikusan emelkedik.
De lehet-e ebből több felvágottat vagy mosóport vásárolni? Természetesen igen, ám ne szaladjunk ennyire előre, és említhetnénk még néhány nehézséget is – például a tavalyi növekedési eredményünket.
Túl azon, hogy a magasabb gazdasági növekedés azt jelenti, hogy többet termelünk, amiből következésképpen többet is lehet visszaosztani, úgy tűnik, Magyarország végre elbúcsúzhat egy olyan periódustól, amely folyamatosan visszarántotta a mélybe.
Évtizedeken át ugyanis a stabilitás hiányáról kellett beszélnünk, ezzel szemben a pozitív folyamatokat jelző pénzügyi mutatók most tényleg erősek. Mindez azért fontos, mert hiába van gazdasági bővülés – lásd: a baloldali- és liberális pártok uralta kormányzati ciklusok döntő részét –, ha nincs pénzügyileg megalapozva.
Hosszú időn át ugyanis elszálló költségvetések, ebből fakadóan csúcsra járó adósságráta – a kettő összefügg: hiszen, ha hiány van, azt finanszírozni is kell, ezt pedig a költségvetés hitelből oldja meg, ami növeli az adósságot – jellemezte az állam gazdálkodását, miközben a cégek és a háztartások is nyakig eladósodtak.
S miután mind a belső, mind a külső adósság felszökkent, ráadásul devizában, Magyarország belülről és külföldről nézve is egyre inkább a „finanszírozhatatlan” képet festette magáról. Majd jött a 2008-as világgazdasági krízis, amikor az állam kis híján csődbe ment. Az IMF–EU-gigahitel mentett meg bennünket. A többi, pestiesen szólva, történelem.
A második Orbán-kormány – eleinte a piacokat nagyon is meghökkentő – intézkedéseivel stabilizálta a pénzügyi helyzetet, s ennek köszönhetően megszüntették Magyarország ellen az úgynevezett túlzott deficit miatt indított eljárást Brüsszelben. Kár lenne ezt elfelejteni.
A költségvetés rendbetétele mellett – évek óta az államháztartási hiány masszívan az uniós kulcsszint alatt van –, lehetett hozzálátni a gazdaság felpörgetéséhez. Ritka pillanat az a magyar gazdaságban, hogy a jegybank és a kormány együttműködik. Alapesetben ez lenne a normális, Magyarországon azonban hol ez, hol az az intézmény volt „ellenzékben”. Ez meg nem normális.
Ugyanakkor a hathatós jegybanki programoknak – növekedési hitelprogram, banki önfinanszírozás, devizahitelek forintosítása – és az alapkamat leszállításának köszönhetően monetáris oldalról is lendületet kapott a gazdaság.
Reálszféra, vagyis piaci szereplők nélkül azonban mit sem ér a gazdaságpolitika: köszönik is szépen a különböző ágazatok, most mindegyikük javulásnak indult. Említhetnénk, hogy rekordot döntött a külkereskedelem, megélénkült a beruházási hajlandóság az ipari cégek részéről, és ebben az évben már az agrárium is jobban muzsikálhat, a szolgáltató szektor pedig évek óta a húzóerő.
Szó se róla, sok köszönhető az uniós pénzeknek is akkor, amikor a hét bő esztendőt hozom fel. Tudniillik ezek a források nagyon beépültek a gazdasági folyamatokba, csakúgy, mint az MNB által menedzselt olcsó banki hitelek.
Odáig jutottunk, hogy a kormány gazdaságpolitikáját általában erősen kritizáló Pénzügykutató 4,2 százalékos gazdasági növekedést jelez 2017-re, s a kincstári optimizmus, azaz a hivatalos várakozás csak a 4,1 százalékig terjed. De alapvetően jók a „légköri” mutatók 2020-ig: a gazdasági növekedés fenntartható.
Nem álom a gyorsulás.
Amennyiben nem következnek be a világpolitikában és a világgazdaságban rendkívüli események, a 2013-2020-as gazdaságtörténeti korszak egy pozitív, növekedési fordulatra átállt magyar gazdaság képét adja.
Szükségszerű újból rögzíteni: a gazdasági növekedés lecsorog a háztartások szintjére is, hiszen egyre kevesebb a munkanélküli, a bérek pedig dinamikusan emelkednek. Olyannyira, hogy a belső fogyasztás a gazdaság új támasztéka, vagyis több felvágottat vagy mosóport lehet vásárolni a megtermelt s visszaosztott értékekből.
Persze jó lenne, ha a döntéshozói fronton már a 2020 utáni időkre is születnének forgatókönyvek, hogy az uniós költségvetési ciklus kifutása kapcsán ne sírjuk vissza a hét bő esztendőt.
Inkább tegyünk érte, hogy itt maradjon.