Vélemény és vita
Határérték felett
Szerbia és Horvátország készen áll arra, hogy megoldja a nyitott kérdéseket – mondta el szabadkai találkozója után a két külügyminiszter, a szerb Ivica Dacic és a horvát Miro Kovac.
De mintha maradt volna bennem egy kis tüske a tudósításokat böngészve... Talán nem véletlenül! Dacic ugyanis kiemelte, hogy a horvátországi szerbek és a szerbiai horvátok helyzetének, valamint a horvát és a szerb nép viszonyának javításáról szóló nyilatkozatnak – amelyet júniusban Aleksandar Vucic szerb miniszterelnök és Kolinda Grabar-Kitarovic horvát elnök írt alá – a végrehajtása jelentősen hozzájárul majd a kisebbségek védelméhez és a két ország kapcsolatának javításához. Az egykori szerb diktátor, Slobodan Milosevic politikai keltetőjében szocializálódott, a közéletben a „mester” védőszárnyai alatt feltűnt mai külügyminiszter (aki, mint ebből a pozíciójából is látszik, nyúlfarknyi átmeneti időszak után felettébb ügyesen átmentette befolyását a megváltozott, talán immár demokratikusabb körülmények közé), most elégedettségének adott hangot, hogy hosszú idő után végre politikai akarat mutatkozik a legmagasabb szintű párbeszéd megindítására. Nagyszerű!
Mindez persze nagyon is szép volna, nem kevésbé előnyös, ha nem lenne benne egy eltúlzott adag – határérték feletti – hurráoptimizmus.
Miért beszélek hurráoptimizmusról? Elsősorban azért, mert hosszú kínlódás után épp most bukott meg a horvát kormány, és az elnök egy szimbolikus dátumra, szeptember 11-re tűzte ki az előre hozott parlamenti választásokat. Szimbolikus, ugye, nekem, mint zentainak azért is, mert ez városunk napja, ekkor volt ugyanis a település nevét emlékezetessé tevő, dicsőséges zentai csata 1697-ben. De, gondolom, a többség – főleg a tengerentúlon – nem erre gondol, ha ezt a dátumot, 9/11-et látja leírva...
Horvátországban azért kell most előre hozott választásokat tartani, mert Tihomir Oreskovic kormánya belebukott a jobbközép koalíció két pártja, a Horvát Demokratikus Közösség és a Híd Függetlenek Listája közötti kötélhúzásba, vagyis a szakadásba.
A statisztikákból pedig kiderül, hogy ez lesz az ősszel sorrendben a kilencedik parlamenti választás az állam függetlenné válása óta. Ott is volt egy szakadás az egykori Jugoszlávia volt tagállamai között... A százötvenegy tagú horvát parlament száznegyven tagját Horvátországban választják meg, három képviselőt a külföldi diaszpóra, nyolcat pedig az etnikai kisebbségek küldhetnek a törvényhozásba.
Másodsorban meg talán éppen azért tűnik nekem mindez hurráoptimizmusnak, mert az említett nyilatkozat egyik aláírója az az Aleksandar Vucic, ma valóban szerb miniszterelnök, aki a kilencvenes évek délszláv polgárháborús őrületében azonban még szélsőséges, gyűlölködő, elvetemült uszító volt. Akkor még a hírhedt Vojislav Seselj csetnikvajda táskahordozójaként (de sörösrekeszekkel serénykedve is maradtak fenn és keringenek is róla az internetes közösségi portálokon felvételek abból az időszakból; Seselj mester egészségére!).
Akármilyen nemes szándékú is legyen hát a horvát és a szerb nép viszonyának javításáról szóló nyilatkozat, az egyik oldalon szeptemberig egyelőre nincs, aki megvalósíthatná, a másikon pedig csak egy hiteltelen ember van lépéskényszerben. Így aztán nem mondhatja senki, hogy túloznék, amikor hurráoptimizmusnak minősítem a dokumentum megvalósításába fektetett felhőtlen reményeket. De Dacicra ez nagyon is jellemző…