Vélemény és vita
Hajrá, Barca!
Álláspont. Kétféle macskajajra ébredtek tegnap Katalónia heves vérű lakói.
Egy részük örömmámorban talált rá a vasárnapi választások után a kispárnára, a másik fél ellenben egy belemagyarázó önigazolásba szenderedett bele. A másnap állítólag jobb esetekben kijózanít, esetünkben félő, hogy kár erre várni, mindkét oldal inkább ráiszik. Politikai értelemben mindenképpen.
A katalán parlamenti választásokat a függetlenségpártiak nyerték, ilyen-olyan kompromisszummal abszolút többségük is lesz az autonóm régió törvényhozásában. Azonban hetvenhét százalékos, kimagasló részvétel mellett, a szavazók valamivel több, mint fele mégiscsak azokra a pártokra szavazott, amelyek az egységes és megbonthatatlan Spanyolország mellett álltak ki. Persze ők is, így vagy úgy.
Ki nyert akkor?
A győztesek nem szoktak magyarázkodni, nincs is miért. A demokráciáknak nevezett életformák matematikája nem feltétlenül esik egybe a valóságos számokkal, de ez van. Athénban Alekszisz Ciprasz most azért kormányozhat, mert a sajátos választási rendszerük alapján a győztes párt kap egy raklapnyi pluszmandátumot, amit a voksoláson egyébként nem nyert meg, s amelyekre egyetlen élő görög sem szavazott. Ifjabb George Bush anno számszerűen jóval kevesebb szavazatot kapott az elnökválasztáson, mint Al Gore, az elektori rendszernek, Florida állam századszorra is újraszámlált és újraértékelt szavazatainak köszönhetően mégis ő vonulhatott a Fehér Házba.
Egyszóval a Junts pel Sí (Együtt az igenért) függetlenségpárti katalán pártszövetségnek van miért diadalt ülnie, kormánya is lesz a Barcelonát szintén egy független köztársaság(!) fővárosaként elképzelő baloldali radikális erőkkel. Mert ez a párharc nem jobb és bal egyre nehezebben betájolható szembenállása volt. Magukat konzervatívnak és baloldalinak, sőt kommunistának és radikális jobboldalinak nevező erők is vannak mindkét oldalon. Éppen ezért megkockáztatnám, hogy ez nem is egyszerűen a nemzeti eszméről vagy pontosabban nem annak hagyományosan értelmezett jelentéséről szól. Itt valami új gondolat száll szembe egy nyilvánvalóan válságba jutottal.
Mint fentebb jeleztem, a Katalóniát Spanyolország részeként képzelő erők a választás eredménye után azt magyarázták, hogy a többség az egység mellett van. Egy viszonylag jó nevű brit miniszterelnök, egy bizonyos Winston Churchill mondta egyszer: csak annak a statisztikának hisz, amelyet ő maga hamisított. Madrid és katalóniai hívei nagyjából ugyanezt igyekeznek most sulykolni. Miközben a két hagyományos spanyol párt, a kormányzó néppárt és az ellenzéki szocialisták együtt alig több mint húsz százalékot szereztek vasárnap. Mariano Rajoy spanyol miniszterelnök szerint azonban ők győztek. A gond az, hogy señor Rajoy és miniszterei ebből az önámító alaptételből kiindulva hoznak döntést következő lépéseikről.
Madrid nem fogja engedni, hogy Katalónia népszavazást tartson önrendelkezéséről. Hiszen a „többség” már döntött. Vagy rendben, kérdezzük meg a plebset, de akkor mindenkit Spanyolországban, hiszen az rájuk is tartozik. Frappáns logika: ennyi erővel Székelyföld autonómiájáról szavazhatna egész Románia. Jó señor Rajoy azzal is zsarolja a függetlenségpártiakat, hogy ha kilépnek, akkor bizony automatikusan oda az uniós tagság. Egy barcelonai barátom eme érv hallatán állt át a független Katalónia oldalára…
Utóbbi meglehetősen viccesnek hangzik, de egyáltalán nem az. Ahogy az Európai Unió impotens a kontinens problémáinak megoldásában – gazdasági válságtól a migráns rémálomig –, úgy a hagyományos „európai” politika nem működik a szövetség tagállamaiban sem. Spanyolországban tíz fiatal közül nyolc hazaköltözik családjához, mert nincs munkája, vagy ami van, az legfeljebb a padre és madre rezsijének kiegészítésére elég. Katalónia a spanyol GDP több mint ötödével az ország talán legiparosodottabb területe. Ezért nem akarják a katalánok, hogy Madrid bürokratái, túlburjánzott minisztériumai belőlük éljenek.
Barcelonában most azt ígérik: így vagy úgy, másfél éven belül népszavazás lesz a függetlenségről. Ha Madrid, illetve a spanyol ancien régime híveit támogató brüsszeli irodaszéküzérek hisznek a népakaratban, akkor szavazni kell. A független Katalónia nem Spanyolországot avagy az EU-t veszélyezteti, mindössze a sok ezer eurós fölösleges állásokból lenne kevesebb, valósággá válna az önrendelkezés demokratikus alapnormája és talán lehetőséget adna Európa megújhodására, ha úgy tetszik, versenyképessége növelésére is. Madrid és Barcelona ellentéte nem egy Real-Barca meccs, habár – amennyiben a részeredmények így jobban érthetők – a második félidőben bizony a kék-gránátvörös mezesek állnak jobban.