Vélemény és vita
Gyenge figurák erős kampánya
A legutóbbi hetekben túltolta magát a 2018. tavaszi választási kampány, az irracionális ellenzéki politika vörös zónájába
Magyarországon eddig nem tapasztalt, hisztériába fulladó száj- és számháború zajlik, első ízben az előző századforduló parlamentjének baljós, erőszakba fulladó összecsapásai óta. Már csak az hiányozna a képből, hogy egy felizgatott – vagy eszét vesztett – ellenzéki, utcai harcos fegyverrel támadjon rá valakire.
Amire volt már példa a hazai történelemben: 1912. június 7-én, az új Országházban egy Kovács Gyula nevű baloldali ellenzéki képviselő négy golyót lőtt ki pisztolyából gróf Tisza Istvánra. Egyik lövedék sem találta el a pulpituson ülő házelnököt, a kormánypárt emberei gyorsan földre teperték a merénylőt, aki a küzdelem közben véletlenül agyonlőtte magát. A magyar Parlamentben, de máshol sem történt ehhez fogható, nagyon durva eset. Végre egy jó hír!
A napról napra, egyre jobban elvaduló idei kampányban a karhatalom bizonyára tudja a dolgát, a radikális ellenzék azonban mintha nem tudná, hogy mi lenne a tennivalója, feladata, bő két hónappal a voksolás előtt. Az elmúlt ciklusban igen nagy teret veszítő, megfogyatkozott létszámú baloldali és liberális tábor észt osztó emberei mindent el fognak követni a hátralevő időben, csak hogy a közéletben, pénzt hozó pozíciókban legalább életben maradhassanak. Bármit feltesznek a (hamis) kártyára, csak hogy nyerjenek. Ekképp áll a helyzet január végén Pesten.
A baloldali pártok vezetői, politikusai és társutasai nem igazán nehéz terhet vettek magukra, amikor eleinte politikusnak szegődtek; majd nem sokkal később, hipp-hopp! pártvezetőkké avanzsáltak. Négy esztendő leforgása alatt jó néhány hírhedt, baloldali kötődésű agitátort, hordószónokot, kapcabetyárt és utcai világnézeti-verekedőt láthattunk a köztereken; a televízió képernyőjén is. Merthogy egészséges, jó érzésű polgárember nem jár ilyen helyekre. Kedvező trendnek számít viszont, hogy a néhány éve még a médiában naponta szereplő, nagyszájú, erőszakos, botrányt okozó alakok közül jó néhányan végképp eltűntek kérészéletű pályájukról. Ehhez a fluktuációhoz hasonlítható a napjaink ellenzéki pártjait vezető elnökök, alelnökök, ügyvezetők; a hozzájuk tartozó fullajtárok, óradíjas agitátorok, holdudvar-sepregetők és a „válogatott cigánylegények” gyakori cserélődése és a pályáról történő végleges lelépése. Átolvasván az elmúlt hét újsághíreit, összegyűjtöttem egy csokorra valót a baloldali ellenzék belterjes, nem ritkán krónikus agyhiányra utaló világának hőseiből.
A harcias Gulyás Márton, akinek eddigi életműve a botrányokozásban és tiltakozásban merült ki, mint egykori ligetvédő és falfestő, egyszer csak kiötlötte, hogy bemázolja a budavári Sándor-palota falát. A köztársasági elnök rezidenciáját ért rongálás miatt pedig 2017-ben 300 óra közmunkára ítélték. Egy évvel korábban negyvenkétezer forint kártérítést róttak ki rá egy hivatali tábla ellopása miatt; 2018. január 17-én „Fidesz-színű” narancssága festékkel mázolta be az Állami Számvevőszék épületét. Gulyást több ízben is elítélték garázdaság miatt, a legutóbbi performance-a miatt azonban belülről is megtapogathatja a börtönfalat. A 32 éves kártevőművész eddigi munkássága a nullával egyenlő.
Az író, költő, újságíró és kritikus – József Attila-díjas – Kukorelly Endre ugyancsak a marginális pártpolitikában veszítette el valaha volt presztízsét. A 2010-es parlamenti választáson mandátumot szerzett az LMP színeiben; két évre rá lemondott a jóról, ám azért még tagja maradt az ide-oda riszáló Karácsony Gergely tanácsadó testületének. Néhány napja az ATV-ben szerepelve, a pályáján végig agyondekorált Kukorelly kijelentette: „Én vagyok az utolsó igazi LMP-s.” Vagy nem ő az.
Ne is menjünk messzebbre! Az említett Karácsony Gergely, aki 2002 és 2008 között még a Miniszterelnöki Hivatal koordinációs titkárságán dolgozott, 2009-ben létrehozta a Lehet Más a Politika nevű párt-izét. Négy évvel később az újabb, Párbeszéd Magyarországért címmel megalakuló baloldali–zöld formáció alapítói közé tartozott, 2014-től – párhuzamosan – a zuglói polgármester címével is büszkélkedhet. A kerület lakosai többet vártak el tőle.
Karácsonynak még számos egyéb hivatali elfoglaltságot is el kell látnia, talán ezért nem jut elég ideje valamennyire. Ide-oda riszálja magát, most már a piszkos múltú baloldallal és a piszkos körmű Jobbikkal is összefekszik. Kész alkudni, aludni az ördöggel is.
A minap kezembe került a Bors című „világlap” 2017. június 28-i száma, amelynek fejléce mellett egy Karácsony Gergely-idézet olvasható: „2018-tól én leszek Magyarország miniszterelnöke.” Kíváncsian várjuk a szöveg folytatását.
Amire volt már példa a hazai történelemben: 1912. június 7-én, az új Országházban egy Kovács Gyula nevű baloldali ellenzéki képviselő négy golyót lőtt ki pisztolyából gróf Tisza Istvánra. Egyik lövedék sem találta el a pulpituson ülő házelnököt, a kormánypárt emberei gyorsan földre teperték a merénylőt, aki a küzdelem közben véletlenül agyonlőtte magát. A magyar Parlamentben, de máshol sem történt ehhez fogható, nagyon durva eset. Végre egy jó hír!
A napról napra, egyre jobban elvaduló idei kampányban a karhatalom bizonyára tudja a dolgát, a radikális ellenzék azonban mintha nem tudná, hogy mi lenne a tennivalója, feladata, bő két hónappal a voksolás előtt. Az elmúlt ciklusban igen nagy teret veszítő, megfogyatkozott létszámú baloldali és liberális tábor észt osztó emberei mindent el fognak követni a hátralevő időben, csak hogy a közéletben, pénzt hozó pozíciókban legalább életben maradhassanak. Bármit feltesznek a (hamis) kártyára, csak hogy nyerjenek. Ekképp áll a helyzet január végén Pesten.
A baloldali pártok vezetői, politikusai és társutasai nem igazán nehéz terhet vettek magukra, amikor eleinte politikusnak szegődtek; majd nem sokkal később, hipp-hopp! pártvezetőkké avanzsáltak. Négy esztendő leforgása alatt jó néhány hírhedt, baloldali kötődésű agitátort, hordószónokot, kapcabetyárt és utcai világnézeti-verekedőt láthattunk a köztereken; a televízió képernyőjén is. Merthogy egészséges, jó érzésű polgárember nem jár ilyen helyekre. Kedvező trendnek számít viszont, hogy a néhány éve még a médiában naponta szereplő, nagyszájú, erőszakos, botrányt okozó alakok közül jó néhányan végképp eltűntek kérészéletű pályájukról. Ehhez a fluktuációhoz hasonlítható a napjaink ellenzéki pártjait vezető elnökök, alelnökök, ügyvezetők; a hozzájuk tartozó fullajtárok, óradíjas agitátorok, holdudvar-sepregetők és a „válogatott cigánylegények” gyakori cserélődése és a pályáról történő végleges lelépése. Átolvasván az elmúlt hét újsághíreit, összegyűjtöttem egy csokorra valót a baloldali ellenzék belterjes, nem ritkán krónikus agyhiányra utaló világának hőseiből.
A harcias Gulyás Márton, akinek eddigi életműve a botrányokozásban és tiltakozásban merült ki, mint egykori ligetvédő és falfestő, egyszer csak kiötlötte, hogy bemázolja a budavári Sándor-palota falát. A köztársasági elnök rezidenciáját ért rongálás miatt pedig 2017-ben 300 óra közmunkára ítélték. Egy évvel korábban negyvenkétezer forint kártérítést róttak ki rá egy hivatali tábla ellopása miatt; 2018. január 17-én „Fidesz-színű” narancssága festékkel mázolta be az Állami Számvevőszék épületét. Gulyást több ízben is elítélték garázdaság miatt, a legutóbbi performance-a miatt azonban belülről is megtapogathatja a börtönfalat. A 32 éves kártevőművész eddigi munkássága a nullával egyenlő.
Az író, költő, újságíró és kritikus – József Attila-díjas – Kukorelly Endre ugyancsak a marginális pártpolitikában veszítette el valaha volt presztízsét. A 2010-es parlamenti választáson mandátumot szerzett az LMP színeiben; két évre rá lemondott a jóról, ám azért még tagja maradt az ide-oda riszáló Karácsony Gergely tanácsadó testületének. Néhány napja az ATV-ben szerepelve, a pályáján végig agyondekorált Kukorelly kijelentette: „Én vagyok az utolsó igazi LMP-s.” Vagy nem ő az.
Ne is menjünk messzebbre! Az említett Karácsony Gergely, aki 2002 és 2008 között még a Miniszterelnöki Hivatal koordinációs titkárságán dolgozott, 2009-ben létrehozta a Lehet Más a Politika nevű párt-izét. Négy évvel később az újabb, Párbeszéd Magyarországért címmel megalakuló baloldali–zöld formáció alapítói közé tartozott, 2014-től – párhuzamosan – a zuglói polgármester címével is büszkélkedhet. A kerület lakosai többet vártak el tőle.
Karácsonynak még számos egyéb hivatali elfoglaltságot is el kell látnia, talán ezért nem jut elég ideje valamennyire. Ide-oda riszálja magát, most már a piszkos múltú baloldallal és a piszkos körmű Jobbikkal is összefekszik. Kész alkudni, aludni az ördöggel is.
A minap kezembe került a Bors című „világlap” 2017. június 28-i száma, amelynek fejléce mellett egy Karácsony Gergely-idézet olvasható: „2018-tól én leszek Magyarország miniszterelnöke.” Kíváncsian várjuk a szöveg folytatását.