Gazdaság, történet

Leszámítva Magyarország adósságbesorolását a nemzetközi hitelminősítőknél, akár a reálgazdasági folyamatokat nézve, akár hazánk finanszírozási kondícióit alapul véve – a korábbi évekhez képest és kapacitásaink alapján – tényleg jobban teljesítünk. Bár a nagypolitikai adok-kapok sok szemet elhomályosít, akkor, amikor a magyar állam és gazdaság mutatóit nézzük, és még többet, jobbat akarunk, megfeledkezünk arról a tényről, hogy a szakadék széléről jöttünk vissza.

Magyarország a következő Izland? – ezzel a kérdéssel harangozta be például 2008. október 20-án reggeli műsorát a CNBC gazdasági hírtelevízió a magyar pénzügyi fejleményekre reagálva. Mindez persze a múlt, hiszen a Capital Economics londoni szakértői legújabb elemzésükben arra mutattak rá, hogy a legjelentősebb feltörekvő piaci országok között Magyarország a második legkevésbé sérülékeny pénzügyi tekintetben. A két összefoglaló között eltelt majdnem nyolc esztendő, és aligha lehet a baloldali és liberális barátaink által oly sokszor hangoztatott szerencsére, kedvező világgazdasági környezetre fogni a prognózisok közti különbséget.

Egy kicsit hátra is dőlhetnénk, miután kijöttünk a slamasztikából, és nem fenyeget bennünket az államcsőd, a hitelminősítői bóvli azonban arra kell ösztökélje a döntéshozókat, hogy még jobban teljesítsenek. Miközben ugyanis gazdasági-pénzügyi mutatóink miatt rég megilletne bennünket a befektetésre ajánlott címke, addig a hitelminősítők valós érve az, hogy még nem elég erős a növekedési potenciál hazánkban. Jogosan fel is vetődhet a kérdés, hogy mit tesz a problémák orvoslása érdekében a gazdaságpolitika, valamint az annak monetáris szférájáért felelős jegybank. Nos, a gazdaságpolitikáért felelős kormánynak alacsony szinten kell tartani az államháztartás hiányát, előrelátó és kiszámítható módon kell terveznie a központi költségvetést – például a „korai” büdzsék pont azt szolgálják, hogy másfél évre előre „belőjük” az adók, illetékek és más egyéb közterhek szintjét, az adósságszolgálatot, így a pénzpiacok eldönthessék, hajlandók-e bennünket finanszírozni, és azt milyen áron. A konvergenciaprogram pedig a hivatalos makrogazdasági prognózis, de az is csak akkor ér valamit, ha reális. Szemben például a 2010-et megelőző időszakkal, amikor köszönő viszonyban sem volt a papírra vésett költségvetési deficit a valóságban elszálló hiánnyal, csakúgy mint a gazdasági növekedés: utóbbi tényleg csak papíron létezett.

Külön kiemelendő a jegybank tevékenysége, tekintettel arra, hogy a Magyar Nemzeti Bank az elmúlt néhány évben vált aktívabbá és indított új programokat. Figyelemmel hazánk javuló kockázati megítélésére és a mérséklődő inflációs kilátásokra, a monetáris tanács kamatcsökkentési ciklusának köszönhetően hétről 1,2 százalékra mérséklődött az alapkamat. Ez a magyar piacgazdaság történetében az első periódus, amelyben tartósan alacsony inflációs környezet alakult ki. S ez azért kedvező, mert az alacsony infláció erősíti a bérek és a nyugdíjak reálértékét, közben pedig mérsékli a hitelkamatokat és az államháztartás kamatterheit. A kamatcsökkentés a hitelkamatok mérséklődésén és más csatornákon keresztül a reálgazdaságot is élénkíti, vagyis a monetáris politika úgyszólván „erején felül” vette ki részét a gazdasági növekedésből. Ennek a ciklusnak a nyomán a lakossági jelzálogkamatok is mérséklődtek, ami kedvezőbbé és vonzóbbá tette a devizahitelek forintra váltását. Az MNB új vezetősége felismerte azt is, hogy a foglalkoztatás bővülésének, valamint a beruházások növekedésének egyik gátja, hogy a foglalkoztatottak mintegy kétharmadának munkát adó kis- és közepes vállalkozói szektor nem vagy csak nehezen jut a működéshez és fejlesztéshez szükséges hitelhez. A növekedési hitelprogram célja pont az volt, hogy banki kölcsönhöz juttassa ezen vállalkozásokat.

Hogy pénzügyekből még jobban álljunk, meg kell győzni a hitelminősítőket arról, hogy gazdasági bővülésünk tartós, és van alapja. Ugyanis ha Magyarország befektetésre ajánlott kategóriába kerül, akkor új befektetői kör kezd magyar papírokat vásárolni, s így jó pár tízmilliárd forinttal csökkennek majd az állam és a vállalatok finanszírozási terhei.

Összegzésként, áttekintve a főbb eredményeket, kijelenthető, hogy a költségvetés hiánya bő négy éve átlagosan az éves gazdasági teljesítmény mindössze két százalékát haladja meg, ami nem pusztán európai összehasonlításban kiemelkedő, de a magunk számára is: a rendszerváltozás óta soha nem mutatott ilyen kedvező értéket az állami szektor egyenlege. Ja, és Magyarország kikerült az uniós tagsága eleje óta fennálló túlzottdeficit-eljárás alól. A foglalkoztatás több mint félmillió fővel bővült, és ebből kivette részét a versenyszféra is. A gazdasági növekedés az elmúlt években már tartósnak mutatkozott, és az uniós tagországok között az egyik legmagasabb. Elfogadom, hogy a kelet-közép-európai versenytársainkkal összevetve gyorsabban javulhatna hazánk pozíciója, de figyelembe kell venni, hogy a tapasztalatok szerint egészen más növekedési pályán járnak azok az országok, amelyek alacsony és azok, amelyek magas eladósodottsággal léptek be a válságba.

Megállapítható tehát, hogy mind a magyar gazdaságpolitika (amiért a kormány felel), mind pedig a monetáris politika (ezért pedig a jegybank) számottevő eredményeket ért el 2010 után – a nehéz gazdasági örökség ellenére. Egyes reformok pedig – a devizahitelek forintosítása, vagy éppen a nullaszázalékos költségvetési hiány elérése – még gazdaságtörténeti jelentőségűek is lehetnek.