Felzárkózni, felzárkózni!

A rendszerváltoztatás kezdetén terjedt el ez a minden racionalitást nélkülöző folklór – milliókat becsapva ezáltal. Utoljára „gazdasági szakemberként” Kóka János pendítette meg 2006-ban, hogy pannon pumaként húsz esztendő múltán behozzuk Ausztriát. Mindannyiunk pechjére 2007-ben már csak egyszázalékos gazdasági bővülést tudott produkálni Magyarország, majd jött a válság és a hatalmas visszaesés. Eladósodás, „fiskális alkoholizmus” jellemzett bennünket. Csak a példa kedvéért jegyzem meg: államadósságunk nominális szinten majdnem megduplázódott az úgynevezett „elmúlt nyolc évben”, a híres kreativitás pedig kimerült a költségvetési számok kozmetikázásában. Magyarország oly mértékben lecsúszott, hogy értékelhető teljesítményt 2006 óta csak tavaly tudott felmutatni, mikor is 3,6 százalékkal nőtt az éves gazdasági teljesítmény, a GDP.

Itt azonban le kell szögeznünk – miként azt néhai Winston Churchill brit miniszterelnök tette –, hogy a GDP-re, vagyis a hazai bruttó össztermékre ugyanaz igaz, mint a politikában a parlamentarizmusra. Lehet, hogy nem jó, de jobbat még nem találtak ki. Mindenesetre ha bővül a GDP, amelynek közvetett hatása van egy ország gazdasági fejlődésére, jólétére és életszínvonalára, az feltétlenül pozitív dolog. Hiszen a szóban forgó mérőszám mindennek a bázisa, ehhez viszonyítjuk a költségvetési deficitet és az államadósságot is, vagy éppen a katonai kiadások növekedését.

A magyar konvergenciaprogram „lelke” is az, hogy miként tudunk gyarapodni, ezáltal pedig fejlődni. A felzárkózási tervből persze annak is ki kell derülnie, hogy a kormány milyen gazdasági pályát tervez középtávon. Ebben pedig kiemelt szerep jut a fegyelmezett költségvetési gazdálkodásnak, valamint az államadósság mérséklésének is. Miközben abszolutizálni a makrogazdasági pálya számait szükségtelen, jó hír, hogy a pénzpiaci krízis 2008-as kirobbanása óta, most van remény és realitás arra, hogy a korábban lelassult felzárkózási ütem felgyorsuljon, ami továbbra sem jelenti azt, hogy a nyolcvanas évek óta nagyon várt életszínvonalbeli felzárkózási dátum holnap vagy holnap után eljön.

Miben is bízhatunk pénz- és tőkeszegény országként? Lesz-e felzárkózás? Egyfelől a Brüsszelből áramló forrásokból a felzárkóztatás alapjai megteremtődhetnek, kiszélesedhetnek, amelyet kiegészíthet a külföldről ideérkező vállalati működő tőke. Másfelől a háztartások fogyasztása fellendülőben van, amelyet a hitelek leépülése (forintosítás), a reálbérek és nyugdíjak emelkedése „táplál”, utóbbiak pedig segítik a belső kereslet élénkülését is. A jegybank növekedési hitelprogramja, továbbá más kedvezményes, állami szponzorálású hitelek a kis- és közepes vállalkozásokat „rázhatják fel” – erre várnak negyedszázada, mármint a feltőkésítésre.

És ha már szóba jött a korábbi kormányzati korszak: 2005 végén hazai és külföldi lapokban fizettek a magyar minisztériumok azért az öntömjénező propagandáért, miszerint akkora hazánkban a gazdasági bővülés, hogy bennünket irigyel Franciaország, Spanyolország és Németország. Olyan meggyőzőek voltak ezek a cikkek, hogy állításaikra alapozva a tekintélyes Financial Times olvasói akár mérget is vettek volna, azonban a dübörgésnek hirtelen vége szakadt, csakúgy mint a pannon puma legendájának.
Aztán eltelt néhány év, és láss csodát, a brit üzleti napilap velünk kapcsolatosan néhány napja azt találta írni, hogy Magyarország általánosságban véve jól teljesít, és úgy tűnik, hogy most nincs lemaradva Lengyelország mögött, amihez a régiós országok közül előszeretettel hasonlítják. Vagyis nagyon más a helyzet most Magyarországon, mint pár évvel ezelőtt, amikor a gazdasági kibocsátás csökkent, a forint árfolyama ingadozott, a csődkockázati felár pedig megugrott.

Csodák nincsenek, a felzárkózás azon múlik, hogy Magyarország tudja-e tartani a gazdasági növekedés legalább háromszázalékos dinamikáját középtávon. A Financial Times összefoglalója szerint most relatíve jól állunk. Ezt az elért szintet kellene legalább tartanunk.

Ugyanis az említett cikkért nem is fizettek a minisztériumok.