Feltartott kézzel

Gyermekkorában még szüleivel ment rokonlátogatóba, a szünidőket meg mindig Szatmárban töltötte a nagyszülőknél. A terebélyes családban több tanító volt, akik nebulóikkal nyaranta világot látni mentek, atyánkfiát is beterelve a kis nyájba, hadd ismerje meg a Tündérkert történelmi, irodalmi emlékeit, természeti csodáit. Kamaszkorára már komoly tájékozottsággal bírt. Később aztán, hol autóstoppal, hol meg motorkerékpárral járt-kelt arrafelé. Öntudatos partiumi atyafiak, szálfaszékelyek között forgott, akik büszkék voltak magyarságukra. Otthon és a munkahelyükön is anyanyelvükön beszéltek, minden tiltás ellenére, még a néptanácsnál is magyarul szóltak a kiflin túlról (Ó-Romániából) érkezett tisztviselőhöz. Hadd szokja a gyűrődést – mondták.

A vegyes házassággal kezdődött minden baj! Amit a felülről vezényelt románosítással nem tudtak elérni, azt elérték a sok-sok színes násszal. A frigy „természetesen” mindig ortodox esküvőn köttetik, ebből jottányit sem engedett az államegyház, a jó magyar pápisták meg kálomisták aztán már csak nézhették tágra nyílt szemmel, csemetéjük hogy hányja magára a keresztet és csókolgatja a szentképeket. Az utóbbi évtizedekben, amikor már atyánkfia is szabadabban utazhat, szomorúan tapasztalja, hogy egyre több kompromisszumot kötnek a mieink, egyre többször hagyják veszni az anyanyelvet. Nem szívesen megy már rokonlátogatóba sem, mert a családba került menyecskéhez-vőhöz (noha érti a magyart, de ki nem nyitná rá a száját!) mindenki csak románul, szlovákul vagy szerbül szól.

Minél több kompromisszumot kötünk, annál több hátrányt szenvedünk el – summázza keserűen sokat tapasztalt erdélyi barátja. Azt már atyánkfia teszi hozzá, hogy az oly nagyon szorgalmazott ökumenizmus (ugye, milyen szép, kegyes szó?), amely a közös pontokat, az alapvető hitnézeti egyenlőségeket hangsúlyozza, a gyakorlatban mindenhol csorbát szenved. Az elviekben egyenlőnek tekintett felekezetek között határainkon túl mindenütt vannak egyenlőbbek.

Nagy rokonszenvvel figyeli atyánkfia az elszánt pedagógusok erőfeszítéseit, akik beiskolázáskor minden kis magyar lélekért harcot vívnak, és szurkol azoknak a „szabadcsapatoknak” vagy magányos harcosoknak is, akik kétnyelvű feliratokért, helységnévtáblákért küzdenek a Délvidéken, Erdélyben vagy a Felvidéken.
Mindez ma már édeskevés! Atyánkfia, sajnos, nem bízik a politikusokban, akiknek eddig emberöltőnyi idejük volt tenni valami érdemlegeset nemzettársaikért. De bízik a jóravaló, és nemcsak tanító, de példamutatással nevelni is tudó pedagógusokban, lelkészekben. Az utóbbiakban különösen, hiszen a kommunizmus évtizedei alatt – akár a meghurcoltatást is vállalva – sokan bizonyították elhivatottságukat, és templomaik a magyar lélek ápolásának szinte egyedüli színterei voltak.

Ma, amikor nincs hagyományos politikai gúzsba kötöttség, sokkal bátrabb, harcosabb kiállást várnak tőlük a híveik. Azt is reméli atyánkfia, hogy a jövőben egyre több magyar kulturális egyesület, ifjúsági szervezet alakul a Kárpáthazában. Legfőképpen pedig azt reméli, hogy a magyar családok végre ismét erős, öntudatos és tevőleges sejtjeivé lesznek a nemzetnek. Ha a kedvezőtlen folyamatokat már nem is tudjuk megfordítani, de megállítani még lehet. Csak egyet nem szabad: belenyugodni és feltartott kézzel fogadni a nekünk szánt jövőt.