Vélemény és vita
Európa-átjáróház
Úgy tűnik 2015 őszén, hogy romokban hever az egykor elképzelt európai integrációs politika.
Pedig szépen indult, az 1951-ben megkötött Európai Szén- és Acélközösség egyezménnyel, amely a hat alapító nyugati ország közötti ipari és gazdasági együttműködés egymás közötti megosztásán túl a németek és a franciák megbékítésének is segítő eszköze volt.
A népek közös Európáját megálmodó, majd 1957-ben létre is hozó intelligens és felelős politikai személyiségek nehezen hittek volna egy olyan jóslatnak, amely szerint a Rómában akkor alapított Európai Gazdasági Közösség (az unió elődje) hat évtized múltával inkább hasonlít egy felbolydult méhkasra vagy egy béna kacsára, mintsem egy jól szervezett, egymás iránt lojális nemzet- és államközösségre. De hát: hol van Charles de Gaulle elnöktől a mai Hollande, Konrad Adenauer kancellártól egy Merkel? Pedig az utóbbi lenne a „világ legbefolyásosabb asszonya” – legalábbis a valóban befolyásos New York-i Time Magazin értékelése szerint.
Tény, hogy a jelenkori Európai Unió létrehozását nem hirtelenkedték el az alapító atyák. Sok-sok meddő próbálkozást követően csak negyvenhat évvel (!) a római egyezség után sikerült tető alá hozni az Európai Uniót. Elgondolkoztató, hogy az 1993-ban megkötött maastrichti alapszerződést, majd az azt életszerű formába öntő koppenhágai kritériumokat megint csak egy évtized elteltével, 2004-ben ratifikálták a tagállamok. Franciaország és Hollandia akkor még visszautasította az aláírást; végül 2007-ben Lisszabonban, az akkori tagok számára kötelezővé tett szignálás szentesítette az unió alkotmányát. Lassú munkához idő kell – ahogy a székelyek mondják.
Ami pedig az aligha örök időkre „kőbe vésett” uniós alaptörvényt illeti, itt van a szemünk előtt a precedens: puha, gumiszerű törvényszegési lehetőség nyílt az Európai Bizottság (!) számára, azért, hogy ne az uniós kormányfők tanácsa, hanem az EB belterjes bizottsági tagjai határozzanak az egyes tagországokba betelepítendő, Európán kívülről jött migránsok létszámáról.
Ügyesen ki van ez találva – olyan, mint a cseréppipa, amelyik, ha leesik, nem kell felvenni. Tény, hogy hónapok óta, napról napra özönvízként árad a balkáni bevándorlóúton a migránsok serege Nyugat-Európa felé. Hívatlanul, vagy „nagyvonalú” államfők, uniós politikusok által meghívott vendégekként, szerencsét próbáló bevándorlókként, céltalan, avagy nagyon is céltudatos utazóként, helykeresőként és bajkeverőként. Őket kellene befogadnunk és ellátnunk mindennel, amire szükségük van?
Itt tartunk most, a 21. században. Emlékszünk-e még az „Európa Házra”? Nem arra a hivatalosan bejegyzett alapítványi intézményre gondolok, amely a budai villanegyedben található valahol ezen a néven, hanem arra a szépen elképzelt virtuális Európa Házra, amelyben az alapítók, valamint a két világháborút túlélő emberek és gyermekeik reménykedtek a szivárványos jövőben. A 20. század borzalmait megszenvedett európaiak mégis inkább a valóságos ház után is vágyakoztak mindenhol és bárhol, ahol végre biztonságban, békében és jólétben élhetnek. Nevezzék azt Europa-Hausnak, Casa Europea-nak, European House-nak vagy Europejski Domnak, csak hogy ők nyugton, szépen lakhassanak benne, és gyarapodhassanak. Barátkozhassanak a szomszédokkal, kedvük szerint ismerkedhessenek a többi európaival – és másokkal – otthon és külföldön utazva, lakva. Ez lenne igazán az úgynevezett uniós integráció, az öreg kontinens életét meghatározó, egymondatos alaptörvény.
A többi csak politikusmaszlag és kész átverés show. Annyi hitelt sem érdemel, amennyit a tiszta kezű Juncker, volt luxemburgi pénzügyminiszter, akit egy évvel ezelőtt megválasztottak az EB elnökének a tagállamok kormányfői. Megfelelő embert a megfelelő helyre… (a brit David Cameron és Orbán Viktor nem szavazta meg). Van az „Európa Háznak” egy másik, pejoratív értelmezése is, miszerint az ilyen háznak rossz híre van. Különösen akkor, ha Belgiumban található. Európa hivatalos fővárosában, Brüsszelben, ahol – mint kitudódott – a tisztviselők (és egyes képviselők) péntek reggel még beírják magukat jelenlevőként aznapra, és tüstént uzsgyi! a vidéki nyaralóba, tengerpartra vagy a repülőtérre… Havi öt-tízezer eurós fizetésért, plusz rezsi- és utazási költségtérítésért. És vélhetően ők azok is, akik amellett lobbiznak, szavaznak, hogy azokba a tagországokba is pakoljanak be néhány tízezernyi migránst, amelyekbe senki sem csábította őket jól fizető munkára. És ezért ők sem akarnának oda költözni.
Micsoda paradoxon! Épp olyan, amilyen a brüsszeli politikusok felfogása a migráció és a hamis integráció vélt áldásairól, miközben az Európai Unió székházától egy utcányira kezdődő Molenbeek városnegyed ez idő szerint Európa legveszélyesebb terroristáinak tanyája. Ott lakott a Párizsban történt támadások megtervezője és végrehajtója, a tömeggyilkos vérfürdőt kiötlő Abdelhamid Abaaud, az Iszlám Állam nevű terrorszervezet tisztje. Belga állampolgár.
Az a jelképes, kedves és biztonságos, bárki számára nyitott Európa Ház az eltelt hatvan év alatt átjáróházzá züllött. Bűnözők bázisává, latrok tanyájává. Jellemzően úgynevezett átjáróházzá, amire már csak a legvénebb budapestiek emlékezhetnek, s talán a jelenkori Külső-Józsefváros lakói. Ott, az egykor „rendes úri” házak határán kívül, a peremkerületekben átjáróházakban laktak az alsóbb társadalmi osztályba tartozó kispolgárok, gyári munkások és a szegények. Az átjáróház előnyét főleg a bűnözők, tolvajok, csalók, stricik használták ki, akik a zsebtolvajlás, kocsmai markecolás, hamis kártyázás és pénzváltás megtörténte után a jól ismert átjáróházak udvarán, pincéin át lógtak meg az őket kergető károsultak és rendőrök elől.
Ez jutott eszembe a lepusztult Európa Házról.