Euró: vele, de nélküle

Miután azonban határidő, vagyis eurós céldátum a szerződésben nem szerepelt, a közösséget alkotó országokon és az érintett tagállamokon múlik annak eldöntése, hogy ki és mikor lép be az eurózónába.
Még pontosabban: a közös uniós pénz bevezetésének szigorú szabályai, kritériumai vannak. Ha az euróra kandidáló tagállam teljesíti éveken keresztül azokat – alacsony költségvetési hiány, mérsékelt infláció, lefelé mutató kamat- és adósságpálya, valamint kézben tartott árfolyam –, jó eséllyel pályázhat a klubtagságra.
A felsorolt pénzügyi előírások talán érzékeltetik, hogy olyan államok kerülhetnek be az eurót használó országok táborába, amelyek stabil költségvetési-gazdasági háttérrel bírnak. Legalábbis papírforma szerint. Hiszen pont a dél- és nyugat-európai uniós tagállamok bedőlése támasztotta meg a „régi tételt”, miszerint a pénz önmagában nem elég, ahhoz fejlettség is kell.

Magyarország esetében azonban hosszú időn keresztül nem elsősorban az volt a kérdés, hogy mikor óhajtunk belépni az eurót jegyzők mezőnyébe, hanem az, hogy teljesülnek-e valaha a fent említett elvárások.

Varga Mihály a lapunknak adott mai, az euró bevezetésével foglalkozó exkluzív interjúban pont arra mutat rá, hogy hiába rögzíti egy kormány a céldátumot, ha nem teljesíti a feltételeket. Lehet ugyanis hablatyolni az eurós elkötelezettség mellett – miként tették azt a derék MSZP–SZDSZ-koalíciók –, ha elszáll a költségvetési deficit és vele együtt az államadósság, az inflációt pedig jobb esetben is „csak” a duplájára sikerül lefaragniuk a döntéshozóknak, hogy a tíz százalék feletti kamatokról már ne is beszéljünk.
Mi azt valljuk ezen a téren: a számok beszédesek. Csak az első-, majd a következő Orbán-kormányok idején tudtunk reális közelségbe jutni a magyar euróhoz.

Akkor meg, miért nincs eurónk?

Bár a nemzetgazdasági miniszter részletezi ezt a témát is, mi néhány, kiegészítő tételt felhozunk. Egyrészt megfelelőn működtetett gazdasági közösségben azok az országok, amelyek stabil költségvetéssel és stabil árakkal rendelkeznek, képesek lehetnek a sikeres együttműködésre. Másrészt „gépiesen”, a felsorolt maastrichti kritériumok mindenek feletti betartásával aligha lehet boldogulni.

Mert bonyolult európai uniós szerződések és kritériumok betartása nélkül is lehet stabil egy ország, amire legjobb példa Németország vagy éppen Belgium, amelyek az államadósságra vonatkozó kitételt bőven „megszegve” is fejlődőképesek. Ellenpélda Spanyolország és Írország, amelyek a válság előtt költségvetési éltanulók voltak, a mélyben mégis olyan egyensúlytalanságok húzódtak meg, amelyek összeomláshoz vezettek.

Ezen logika mentén bárki vissza is kérdezhet: ha a szabályok nem, akkor mi tud stabil pályán tartani egy gazdaságot?

Bármilyen meglepő: szakmailag felkészült és intelligens gazdaságpolitikusok és az ő tanácsadóik, akik értik a mélyben meghúzódó összefüggéseket, és látják a következményeket. A gazdaságirányítás művészet, csakúgy mint a politika. Csak az nyer, aki következetes. Jelenleg az euróval kapcsolatos kormányzati álláspont egyértelmű: amíg el nem érjük az eurózóna átlagának legalább kilencvenszázalékos fejlettségi szintjét, addig aligha érdemes bevezetni a közös uniós pénzt. Gondoljunk csak bele: egy Németországra „szabott” pénzhez némi felzárkózás is kell.

A legfogósabb kérdés természetesen az, hogy vajon Magyarország lehetne-e sikeres tagja az eurózónának. Elméletileg igen, hiszen nagyjából-egészéből kiszámítható a gazdasági pályánk, amiről papírunk is van, sikeresek azonban csak akkor lehetünk, ha tartjuk az irányt: a növekedést, a fegyelmezett büdzsét, a kiszámíthatóságot. Hosszabb távon azonban, miután fő kereskedelmi partnerünk pont az eurózóna, a kérdés nem kérdés.

Addig is a „fő megállapítást”, miszerint Magyarországnak jól felfogott érdeke a gazdasági és monetáris unió követelményeinek, köztük a feszes és átlátható államháztartási gazdálkodásnak, valamint a jó minőségű, jogállami és kiszámítható kormányzásnak a megvalósítása, ezt feltétel nélkül elfogadjuk. S belenyugszunk:
a magyar euró a közeljövő zenéje.