Szajlai Csaba

Vélemény és vita

Esély

Álláspont. Vegyes a megítélése annak, hogy Magyarország elmúlt huszonhét éves gazdasági felzárkózása sikeres-e vagy sem

Ha ezt a témát objektíven nézzük, nem túl szép a látvány. Tudniillik az egy főre jutó GDP, vagyis az éves gazdasági teljesítmény „visszaosztása” a szűk tízmillió állampolgárra nézve még most is csak 135 százaléka az 1990-es szintnek, miközben például a lengyel mutató a 240 százalékot is elérte. Azaz, ha száz a bázis, csak 35 százaléknyit fejlődtünk magunkhoz képest, míg a lengyelek ennek a többszörösét – ilyen vonatkozásban előttünk járnak 140 százalékkal. Holott a közép-európai térségben ők voltak a legszegényebbek. S akkor még nem beszéltünk a hagyományosan „erős” csehekről – akik az uniós átlag nyolcvan százalékát produkálják – vagy Szlovéniá­ról, amely – pénzügyi gondjai ellenére már maga a Nyugat. No meg a szlovákok teljesítményéről sem, akiket – valljuk be – sokszor lesajnáltunk elmaradottságuk apropóján.

Tudom, hogy a hazai értelmiség bizonyos része rosszul van tőle, hogy GDP-ben mérjük a felzárkózás „megfoghatóságát”, de egyelőre ettől jobb mutató nincs. Hiába csengenek szépen a „boldogságmutatók”, azokból új gyártóegységek, munkahelyek nem lesznek, fizetések nem keletkeznek. Persze elég az egykori határokon átlépni, s látszik a különbség a mindennapokban is. Sajnos ebből a szempontból nincs csodálkoznivaló azon, hogy a magyar emberek nem igazán szeretik a kapitalizmust – „humánusabb” nevén a piacgazdaságot –, mert nem érzékelik jelentősen az eredményeit.

No, de mire is volt elegendő a gazdasági produkció? Évente – 1900 és 2010 között – átlagosan a GDP csak másfél százalékkal növekedett, s ez elmaradt a fejlett és más felzárkózó országok ütemétől. Amennyiben azt kérdést tesszük fel, hogy a nyugat-európai országokhoz képest miért ekkora mértékű a lemaradás, miért keresünk jócskán kevesebbet, mint az osztrákok vagy a németek, a válasz roppant egyszerű: kevesebbet termelünk, mint ők, így kevesebbet is lehet visszaosztani.

Ahhoz ugyanis, hogy mindenkinek több jusson, magasabb jövedelmezőségi szintet kell elérni – ez például az osztrák gazdasági csoda titka is. A korosabb generációknak az 1990-es „rendszerváltoztató alapélménye” pont az volt, hogy szeretnénk végre úgy élni, mint Nickelsdorfban, az első osztrák faluban. Infrastruktúra, bankhálózat, minőségi termékek, muskátli az istálló ablakában, havi fix, amely kitart a hónap végéig. S miközben évtizedek óta ezt hajtogatjuk, addig az osztrákok még gazdagabbak lettek, mi pedig leszámoltunk egy illúzióval. Pedig sanszunk éppen lenne a valódi konvergenciára.

Orbán Viktor a tavaszi ülésszak első napján a parlamentben pont erre utalt: Magyarország régen nem látott esélyt harcolt ki az elmúlt években, s azt „ne játsszuk el, váltsuk valóra”.

Lehet persze legyinteni a kormányfő szavaira, hiszen a politika sem tartozik Magyarországon a populáris ágazatok közé, mi, magyarok pedig hagyományosan pesszimista nép vagyunk, s inkább szeretünk valami ellen, mintsem valami mellett tenni. A lényeg azonban mégiscsak az: a magyar gazdaság fejlődő pályára állt, s a belátási horizonton belül képesek vagyunk gyarapodni.

Ahhoz, hogy mérséklődjön az eltérés a nyugat-európai jólét és a hazai viszonyok között, nekünk legalább kétszer olyan gyorsan kell évente fejlődnünk, növekednünk mint az eurózóna gazdaságainak. Nos, ezen a pályán vagyunk. Bár a tavalyi bővülési ütemünk a dicsőség falára nem kerül fel, ha megnézzük a korábbi éveket vagy éppen az idénre és jövőre várható teljesítményt, akkor esélyünk van arra, hogy dinamikusabban gyarapodjunk, mint az eurózóna.

Ezt pedig nem a magyar miniszterelnök állítja, hanem az úgynevezett piaci szereplők. Vitát lehet nyitni arról is, hogy létezik-e magyar modell vagy sem, és az mennyire működőképes. Annyi bizton állítható: a 2010-ben örökölt állapotot össze sem lehet hasonlítani a mostanival. Ami az állami pénzügyeket illeti: Magyarország fegyelmezett költségvetéssel bír, többlet van az államháztartásban (!), csökken az adósságráta, alig van infláció, mély szintre süllyedtek a kamatok. Ami pedig az úgynevezett reálszférát illeti: a növekedés forrásai „egészségesek”, nem devizaalapú hitelek táplálják, hanem piaci alapú bankhitelek, valamint költségvetési források és uniós pénzek, tucatnyi külföldi cég döntött az itteni letelepedés mellett, és az éves gyarapodási ütem „kinéz” – akár két év átlagára is – négyszázalékosra. A munkanélküliségi ráta beesett öt százalék alá, s momentán a munkaerőhiány okozza a problémákat.

Kétségtelen, hogy igazuk van azoknak, akik szerint a magyarországi kivándorlások, külföldi munkavégzések oka az alacsony fizetés. Jó hírünk van ezen a téren is, ha rápillantunk a friss statisztikára: immár 305 ezer forint az átlagos bruttó bér, és nettóban kétszáz körül vihetjük haza a havi fixet. Elismerem, abszolút értelemben ez még kevés, de megyünk felfelé: idénre tízszázalékos növekmény a cél, mármint ami a keresetek emelkedését illeti, tavaly s azt megelőzően pedig a magyar bérdinamika kiemelkedő volt a kontinensen.

Javaslom, hogy hagyományosan pesszimista hozzáállás helyett keressünk rá az interneten mostanság a magyar gazdaság megítélésére és a kilátásokra. A visszatérő rémálmok helyett pedig koncentráljunk inkább az esélyekre.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom