Értékválság

Nyugat-Európában is csak a nyolcvanas évek közepére tehető ismételt megjelenése, de azóta az államközi és regionális megbeszélések, konferenciák leggyakrabban hivatkozott elve. Eszerint a társadalom csak úgy nyújthat segítséget a rászoruló közösség vagy az egyén számára, hogy figyelembe veszi annak önállóságát, szabadságát, egyéni érdekeit, és nem használja fel azt „magasabb” társadalmi célok elérése érdekében.

Abraham Lincoln már 1854-ben alapelvként hirdette, hogy a kormányzat kötelessége megtenni mindazt, amit egy közösség önmagában, saját erejéből nem tud megtenni, de abba ne avatkozzon bele, amit a közösség a kormányzat segítsége nélkül is képes megtenni.

A szubszidiaritás alapelvét az egyházon belül először a Quadragesimo anno (1931) kezdetű enciklika fogalmazta meg a következő módon: „...amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, azt egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlen, súlyos bűn, és a társadalom rendjének felforgatása. A társadalomnak ugyanis lényegénél és a benne rejlő képességeinél fogva segíteni (szubszidiálni) kell a társadalom egyes részeit, de sohasem szabad azokat bomlasztani vagy bekebeleznie azokat.”

Érdemes megjegyezni, hogy az egyház akkor emelte fel szavát a kisebb közösségek védelmében, amikor azokat a diktatúrák részéről súlyos veszély fenyegette. A körlevél 1931-ben jelent meg, amikor a világon az egyeduralomra és az elnyomásra épülő rendszerek (fasizmus és kommunizmus) jöttek létre. A pápa ezzel az írással azt üzente, hogy a diktatúrák tartsák tiszteletben a kisebb közösségek önállóságát és jogait.
A szubszidiaritás elvének legfontosabb alapja az emberi méltóság. Isten az embert a saját képmására teremtette, és feladatul adta számára, hogy képességeit a közösségben, társadalomban kibontakoztassa. A társadalom nem élhet vissza a helyzetével, és miközben segítséget ad a közösség számára, nem kényszerítheti rá az akaratát. A segítségnek valóban „kisegítésnek” kell lennie, tehát arra kell irányuljon, hogy a „támogatott közösségek céljainak megfelelően megerősödjenek és önállósodjanak”.

A kisegítés alapelvének gyakorlati alkalmazását számos tényező indokolja napjainkban.

Korunk meghatározó tendenciája a globalizálódás, amely egyrészt jelenti a technológia viharos gyorsaságú fejlődését, másrészt a transznacionális vállalatok és a pénz szerepének korábban sohasem tapasztalt felfutását. Az országok fejlődésének kulcskérdésévé vált a világgazdasági viszonyokhoz való alkalmazkodás.

Gyakran hallani szakemberek körében, hogy a jövő Európája a régiók Európája: a regionalizációért minden országnak a problémát magának kell megoldania, mert az alkotmányok közmegegyezésen nyugvó módosítása nélkül nincs értelme szubszidiaritásért folyamodni egy olyan politikai unióhoz, amely ha ezt a kérdést kezelni tudná, saját alapelveivel és tagállamaival kerülne szembe. Ugyanakkor a maastrichti szerződés általános elvként kimondta a szubszidiaritás elvét.

A közösség olyan területeken, amelyek nem tartoznak kizárólagosan a hatáskörébe, csupán akkor hoz intézkedéseket, ha a javaslat céljait a tagállamok nem érhetik el kellő mértékben, és ezért a közösség tudja ezeket a célokat jobban megvalósítani.

A globalizálódás felbomlasztja a tradicionális társadalmakat, és megváltoztathatja a tradicionális emberi kapcsolatokat és értékeket. Felerősödtek a társadalom közösségek iránti igényei, valamint értékeinek és kapcsolatainak megőrzésére és védelmére tett erőfeszítései. Egyre többen ismerik fel, hogy a globalizáció kulturálisan homogenizálja a világot, ezzel szemben alapvető érték a kulturális sokféleség. Ez az igény vezetett a lokalitás fontosságának felfedezésére és a helyi társadalmak szerepének felértékelődésére.
Mindezzel párhuzamosan az állam személyi főhatalma, az emberi erőforrások fölötti korlátlan uralma, a hatalomhoz való hűség követelménye fogyatkozóban van. Felértékelődik a civil társadalom szerepe, különösen napjaink Magyarországán.

A „minél több társadalom, annál kevesebb állam” olyan jelmondat, amely már évek óta politikai viták tárgya.
Az emberek életében meghatározó a család. Ép társadalom csak ép családokra épülhet. Az államnak el kell ismernie, hogy a család sajátos és alapvető jogok birtokában lévő közösség. „A közhatalomnak feladata, hogy adja meg a családoknak mindazt a gazdasági, társadalmi, oktatási, politikai és kulturális támogatást, amelyre az rászorul, annak érdekében, hogy minden feladatát teljesíteni tudja.”

A civilizáció hallatlan eredményei ellenére a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek. S bár korunk liberálisai sokat bírálták az „atyáskodó államot”, de az egyéneknek, különösen a legszegényebbeknek, meg kell adni a lehetőséget, hogy képességeiket kibontakoztathassák életkörülményeik javítása érdekében, tiszteletben tartva az emberi méltóságot.

Ahogy XII. Pius pápa megállapította: „A társadalom van az egyénért, és nem az egyén a társadalomért.”