Vélemény és vita
Elsőbbség és dicsőség
Hamarosan indul az új egyetemi tanév. Az ELTE-n is, amely komoly lépéseket tesz, hogy beküzdje magát a legrangosabb nyugati egyetemek közé
Eddig például nem volt saját ombudsmanja, aki küzdött volna az előítéletek és a szexizmus ellen. Szerencsére most már lesz. Indul a gender studies/társadalmi nemek tanulmánya szak is. Remélhetőleg hamarosan gay studies szak és a homoszexuálisok jogait védő ombudsman is lesz… Az azonban felháborító, hogy a szexista és hímsoviniszta ombudsman szót használják és nem a politikailag sokkal korrektebb ombudsperson kifejezést! Hiszen mi történik, ha az ombudsman történetesen ombudswoman lesz? Lehet, hogy azonnal meghasonul és társadalmi nemet változtat? Szerencsére ma már erre is van lehetőség.
Komolyra fordítva a szót: nem sokkal a hír után, hogy az ELTE társadalmi nemek tanulmánya szakot indít, jött az újabb hír, hogy 2018. január 1-jétől saját ombudsmannal fog rendelkezni, amit egy fórum szerint az indokol, hogy a nemi szerepekkel kapcsolatban előítéletek élnek, a női oktatókat nem kezelik egyenlően, „az akadémiai szféra a férfiak által dominált macsó közeg”, „a nők egy bizonyos szintnél feljebb nem tudnak jutni a hierarchiában”, vagyis – horribile dictu! – a felsőoktatásban jelen van a szexizmus. Egy adjunktus – komoly önkritikát gyakorolva – azt is bevallotta, hogy „mindennapos volt, hogy úgy szólítottuk egymást, hogy Tisztelt Dékán úr, Elnök úr, aztán egy női vezetőnél már csak a keresztnév volt a megszólítás”. De mindenkit megnyugtatott, hogy „ebben sokat javultunk már”.
Megáll az ész. Valóban az a legnagyobb probléma, hogy egy kolléganőt Marikának, vagy elnök asszonynak titulálnak a folyosón? És erre fórumot kell rendezni, pénzt és időt költeni, külön pozíciót létrehozni?
A nemi szerepekkel kapcsolatban valóban komoly problémák vannak, de nem az előzők. Ellenkezőleg: a probléma a hagyományos nemi szerepek tagadása, tudatos fellazítása, megszüntetése. Az, hogy a Google kirúgja azt az alkalmazottját, aki a férfiak és a nők közötti különbségekről gondolkodni mer. Az, hogy a Harvardon be akarják tiltani a férfiklubokat. Az, hogy félhülye celebek kisfiaikat lánynak öltöztetve jelennek meg nyilvános helyeken, és a fősodratú média erről nagy ovációval tudósít. Az, hogy civilizálatlan vadembernek, büntetendő szexistának, hímsovinisztának kiáltanak ki bennünket, akik a férfiak és a nők különbözőségét valljuk, és ennek hangot is adunk. James Dobson, A fiúk nevelése című könyv szerzője, nemzetközileg ismert és elismert „szexista” amerikai pszichológus és nevelési szakember szerint a probléma a hatvanas évek végén kezdődött, amikor – ötezer év után – valakik kitalálták, hogy a fiúk és a lányok gyakorlatilag nem különböznek egymástól, a köztük lévő különbség csupán nevelés és a társadalmi környezet eredménye. Márpedig a fiúk és a lányok születési nemüknél fogva alapvetően különböznek, és ennek következtében az élet más-más területein jobbak, a társadalomban más-más szerepek betöltésére hivatottak. Dobson további tétele, hogy a fiúk és a lányok közötti – természetes – különbségek tagadásával, az ezek eltüntetésére való törekvéssel a társadalom is változik: megjelennek és elterjednek a nőies férfiak, nőiesedik a társadalom. A klasszikus férfierények – erő, bátorság, küzdőképesség – kiveszőben vannak. „A zűrzavart csak tovább fokozza a férfi és a női homoszexualitás erőteljes mozgalma.” Mindezzel együtt növekszik a homoszexualitás terjedésének veszélye, aminek fiaink egyre növekvő mértékben vannak kitéve. A fiúk nevelőinek feladata tehát, hogy a klasszikus férfierényeket közvetítsék, a nevelés egyik kimondott célja pedig a homoszexuális orientáció kialakulásának megelőzése.
Egyetértünk James Dobsonnal. Nemcsak azért, mert mi is a klasszikus férfierényeket értékelő társadalomban hiszünk, hanem mert például ezekre a férfierényekre szükség lehet egy erőszakos migrációs hullám esetén. És azért is, mert a klasszikus férfiszerepek és erények mellett hiszünk a klasszikus női szerepekben és erényekben is.
Igen: számunkra a nő elsősorban társ, feleség, anya, a családi tűzhely őrzője. Aki – ha akar – munkát vállal. És ha akarja, tehesse ezt részmunkaidőben. De nem az a társadalmi értékmérője, hogy sikeres főkönyvelő, menedzser, hivatalnok vagy politikus-e. Sokkal jobban szeretjük és tiszteljük a nőket annál, hogy a kétkeresős családmodell és a női „önmegvalósítás” jegyében azt kívánnánk, hogy szakadjanak szét a család és a munka, a konyha és a hivatal között. És magasabbra értékeljük egy többgyermekes családanya otthon nyújtott teljesítményét, mint egy huszadrangú multinacionális cég HR-vezetőjének munkahelyi, vagy egy parlamenti amazon politikai teljesítményét.
Mit tegyünk tehát, ha hiszünk a klasszikus férfi- és női szerepekben? Egyszerű: fiainkat neveljük férfinak, lányainkat neveljük nőnek! Fiaink kezébe kardot, íjat, puskát, lányaink kezébe főzőkanalat és babát adjunk! Fiaink elé harcosok, tudósok, felfedezők, mesteremberek, családfenntartók példáját állítsuk, lányainknak a jó feleség, a jó háziasszony, a jó anya példáját tanítsuk, mutassuk! Fiainkat tanítsuk meg a lányok tiszteletére, ha kell, védelmezésére! Fiaink számára mi – apák – legyünk követhető és követendő férfi példakép! Lányainknak mi – apák – kínáljuk azt a férfimintát, ami segíti őket a párválasztásban, abban, hogy olyan társat találjanak, aki mellett érdemes megélni valódi nőiségüket. Kisfiainkat és kislányainkat adjuk olyan óvodába, ahol heteroszexuális óvónők azt tanítják nekik: „Lányoké az elsőbbség, fiúké a dicsőség!” Szerencsére van még ilyen óvoda Magyarországon.
Komolyra fordítva a szót: nem sokkal a hír után, hogy az ELTE társadalmi nemek tanulmánya szakot indít, jött az újabb hír, hogy 2018. január 1-jétől saját ombudsmannal fog rendelkezni, amit egy fórum szerint az indokol, hogy a nemi szerepekkel kapcsolatban előítéletek élnek, a női oktatókat nem kezelik egyenlően, „az akadémiai szféra a férfiak által dominált macsó közeg”, „a nők egy bizonyos szintnél feljebb nem tudnak jutni a hierarchiában”, vagyis – horribile dictu! – a felsőoktatásban jelen van a szexizmus. Egy adjunktus – komoly önkritikát gyakorolva – azt is bevallotta, hogy „mindennapos volt, hogy úgy szólítottuk egymást, hogy Tisztelt Dékán úr, Elnök úr, aztán egy női vezetőnél már csak a keresztnév volt a megszólítás”. De mindenkit megnyugtatott, hogy „ebben sokat javultunk már”.
Megáll az ész. Valóban az a legnagyobb probléma, hogy egy kolléganőt Marikának, vagy elnök asszonynak titulálnak a folyosón? És erre fórumot kell rendezni, pénzt és időt költeni, külön pozíciót létrehozni?
A nemi szerepekkel kapcsolatban valóban komoly problémák vannak, de nem az előzők. Ellenkezőleg: a probléma a hagyományos nemi szerepek tagadása, tudatos fellazítása, megszüntetése. Az, hogy a Google kirúgja azt az alkalmazottját, aki a férfiak és a nők közötti különbségekről gondolkodni mer. Az, hogy a Harvardon be akarják tiltani a férfiklubokat. Az, hogy félhülye celebek kisfiaikat lánynak öltöztetve jelennek meg nyilvános helyeken, és a fősodratú média erről nagy ovációval tudósít. Az, hogy civilizálatlan vadembernek, büntetendő szexistának, hímsovinisztának kiáltanak ki bennünket, akik a férfiak és a nők különbözőségét valljuk, és ennek hangot is adunk. James Dobson, A fiúk nevelése című könyv szerzője, nemzetközileg ismert és elismert „szexista” amerikai pszichológus és nevelési szakember szerint a probléma a hatvanas évek végén kezdődött, amikor – ötezer év után – valakik kitalálták, hogy a fiúk és a lányok gyakorlatilag nem különböznek egymástól, a köztük lévő különbség csupán nevelés és a társadalmi környezet eredménye. Márpedig a fiúk és a lányok születési nemüknél fogva alapvetően különböznek, és ennek következtében az élet más-más területein jobbak, a társadalomban más-más szerepek betöltésére hivatottak. Dobson további tétele, hogy a fiúk és a lányok közötti – természetes – különbségek tagadásával, az ezek eltüntetésére való törekvéssel a társadalom is változik: megjelennek és elterjednek a nőies férfiak, nőiesedik a társadalom. A klasszikus férfierények – erő, bátorság, küzdőképesség – kiveszőben vannak. „A zűrzavart csak tovább fokozza a férfi és a női homoszexualitás erőteljes mozgalma.” Mindezzel együtt növekszik a homoszexualitás terjedésének veszélye, aminek fiaink egyre növekvő mértékben vannak kitéve. A fiúk nevelőinek feladata tehát, hogy a klasszikus férfierényeket közvetítsék, a nevelés egyik kimondott célja pedig a homoszexuális orientáció kialakulásának megelőzése.
Egyetértünk James Dobsonnal. Nemcsak azért, mert mi is a klasszikus férfierényeket értékelő társadalomban hiszünk, hanem mert például ezekre a férfierényekre szükség lehet egy erőszakos migrációs hullám esetén. És azért is, mert a klasszikus férfiszerepek és erények mellett hiszünk a klasszikus női szerepekben és erényekben is.
Igen: számunkra a nő elsősorban társ, feleség, anya, a családi tűzhely őrzője. Aki – ha akar – munkát vállal. És ha akarja, tehesse ezt részmunkaidőben. De nem az a társadalmi értékmérője, hogy sikeres főkönyvelő, menedzser, hivatalnok vagy politikus-e. Sokkal jobban szeretjük és tiszteljük a nőket annál, hogy a kétkeresős családmodell és a női „önmegvalósítás” jegyében azt kívánnánk, hogy szakadjanak szét a család és a munka, a konyha és a hivatal között. És magasabbra értékeljük egy többgyermekes családanya otthon nyújtott teljesítményét, mint egy huszadrangú multinacionális cég HR-vezetőjének munkahelyi, vagy egy parlamenti amazon politikai teljesítményét.
Mit tegyünk tehát, ha hiszünk a klasszikus férfi- és női szerepekben? Egyszerű: fiainkat neveljük férfinak, lányainkat neveljük nőnek! Fiaink kezébe kardot, íjat, puskát, lányaink kezébe főzőkanalat és babát adjunk! Fiaink elé harcosok, tudósok, felfedezők, mesteremberek, családfenntartók példáját állítsuk, lányainknak a jó feleség, a jó háziasszony, a jó anya példáját tanítsuk, mutassuk! Fiainkat tanítsuk meg a lányok tiszteletére, ha kell, védelmezésére! Fiaink számára mi – apák – legyünk követhető és követendő férfi példakép! Lányainknak mi – apák – kínáljuk azt a férfimintát, ami segíti őket a párválasztásban, abban, hogy olyan társat találjanak, aki mellett érdemes megélni valódi nőiségüket. Kisfiainkat és kislányainkat adjuk olyan óvodába, ahol heteroszexuális óvónők azt tanítják nekik: „Lányoké az elsőbbség, fiúké a dicsőség!” Szerencsére van még ilyen óvoda Magyarországon.