Vélemény és vita
Élet és halál kultúrája
Az atya torkának átvágása felkiáltójelet rajzolt a politikailag korrekt szómágia korlátolt, sunyin kiszámított áltörvényeinek végére.
Néha bizony igazuk van a költőknek, s talán jobban kellene figyelnünk rájuk. Mert hát napjainkban, a migráció korában kevés megrázóbb írásmű van Márai Halotti beszédénél. Mint ahogyan aligha van szomorúbb életforma a migránslétnél. Bár az is igaz, mint minden, ez is gyors léptekkel változik a ballagó időben. A múlt héten templomban meggyilkolt, kedden Rouenben elhantolt nyolcvannégy éves Jacques Hamel atyát késsel ölték meg a támadók, miután a délelőtti misére berontva túszokat ejtettek. És az atya torkának átvágása sok mindent zárójelbe tett, vagy éppenséggel felkiáltójelet rajzolt a politikailag korrekt szómágia korlátolt, ám mégis sunyin kiszámított áltörvényei végére.
Így aztán egy másik költőnek is igaza van: élet és halál tényleg együtt mérendő ebben a szomorú, mégis olykor felemelő földi létben. Egymás nélkül értelmetlenek, egymás nélkül nem léteznek, és ha nem is egyszerre, de egymást követően változnak. Úgyhogy ez a papgyilkosság újfajta morált hozott a halál kultúrájában. Így aztán az élet kultúrájának is előbb-utóbb át kell alakulnia.
Új törvények születnek, más szokások vállnak uralkodóvá, és meglehet, hogy ami eddig szokatlan, furcsa, eltérő, deviáns volt, az holnap törvénnyé lép elő. Mégpedig kőkemény paragrafussá.
Tegnap még a bűnök bűne volt egyházi embert legyilkolni, és még talán ma is az, de holnap felléphet egy migránscsoport – vagy éppen emberjogvédő –, és bebizonyítja nekünk, hogy ártalmas ez a sok sírás-rívás, gyásznóta meg virágcsokor, tessék végre a koszorúkat is elégetni, mert mindez bizony érzékenyen érinti a betelepülők lelkületét. Jó, jó, nem követelik, hogy azonnal javuljunk meg, és térjünk át, de fontoljuk meg, nem szebb és jobb-e önerőből megigazulni, mint parancsszóra.
És persze a kereszttel se szórakozzunk annyit meg a Bibliával, tessék szépen megelégedni a Vidám vasárnappal és a scientológusok mézes igéivel! Igaz, a változásnak itt is meg van a menete. Először a polkorrekt mindentudók magyarázzák el, hogy a szólásszabadság patyolateszméjének jegyében mit is mondhatunk erről – már, ha egyáltalán megnyilvánulhatunk –, majd a nemes lelkek türelmesen arra is rávezetnek bennünket, hogy mit szabad erről gondolnunk. Elvégre jól is nézne ki ez a világ, ha mindenki csak összevissza gondolkodna, úgy bele a vakvilágba, s még némelyek rájönnének, hogy mégsem olyan boldog, kerek az életünk.
Balga módon azt hinnék, hogy ezek az emberek – migránsok, bevándorlók, menekültek – nem eredendően jobbak vagy rosszabbak, mint mi. Nem. Csak egyszerűen más kultúrkörből érkeztek, másként szocializálódtak, másként vezették be őket a világ dolgaiba, az élet nagy-nagy körforgásába. Ami náluk hőstett, meglehet, nálunk bűncselekmény, aki náluk vitéz, nálunk esetleg bojnyik. Úgyhogy tényleg jobb, ha az emberi szabadság szent eszméje nevében nem gondolkodunk, mert bizony úgy fognak állni a fejünkben a gondolatok, mint egy vándorcirkusz kerítése. Nem. Megvannak a gondolkodók, a nagyok, az okosok, írnak, olvasnak, látnak, hallanak, éreznek, gondolkodnak helyettünk, tessék csak őket követni. Mert nincs annál kétségbeejtőbb, mint amikor a raszszizmus, az idegengyűlölet, az antiszemitizmus, a sovinizmus – meg még mindenféle más izmusok – csapdájába esik a gyanútlan, gondolkodásra heccelt senki ember.
Na nem.
Mert hát tudjuk: élet és halál együtt mérendő.
Így aztán egy másik költőnek is igaza van: élet és halál tényleg együtt mérendő ebben a szomorú, mégis olykor felemelő földi létben. Egymás nélkül értelmetlenek, egymás nélkül nem léteznek, és ha nem is egyszerre, de egymást követően változnak. Úgyhogy ez a papgyilkosság újfajta morált hozott a halál kultúrájában. Így aztán az élet kultúrájának is előbb-utóbb át kell alakulnia.
Új törvények születnek, más szokások vállnak uralkodóvá, és meglehet, hogy ami eddig szokatlan, furcsa, eltérő, deviáns volt, az holnap törvénnyé lép elő. Mégpedig kőkemény paragrafussá.
Tegnap még a bűnök bűne volt egyházi embert legyilkolni, és még talán ma is az, de holnap felléphet egy migránscsoport – vagy éppen emberjogvédő –, és bebizonyítja nekünk, hogy ártalmas ez a sok sírás-rívás, gyásznóta meg virágcsokor, tessék végre a koszorúkat is elégetni, mert mindez bizony érzékenyen érinti a betelepülők lelkületét. Jó, jó, nem követelik, hogy azonnal javuljunk meg, és térjünk át, de fontoljuk meg, nem szebb és jobb-e önerőből megigazulni, mint parancsszóra.
És persze a kereszttel se szórakozzunk annyit meg a Bibliával, tessék szépen megelégedni a Vidám vasárnappal és a scientológusok mézes igéivel! Igaz, a változásnak itt is meg van a menete. Először a polkorrekt mindentudók magyarázzák el, hogy a szólásszabadság patyolateszméjének jegyében mit is mondhatunk erről – már, ha egyáltalán megnyilvánulhatunk –, majd a nemes lelkek türelmesen arra is rávezetnek bennünket, hogy mit szabad erről gondolnunk. Elvégre jól is nézne ki ez a világ, ha mindenki csak összevissza gondolkodna, úgy bele a vakvilágba, s még némelyek rájönnének, hogy mégsem olyan boldog, kerek az életünk.
Balga módon azt hinnék, hogy ezek az emberek – migránsok, bevándorlók, menekültek – nem eredendően jobbak vagy rosszabbak, mint mi. Nem. Csak egyszerűen más kultúrkörből érkeztek, másként szocializálódtak, másként vezették be őket a világ dolgaiba, az élet nagy-nagy körforgásába. Ami náluk hőstett, meglehet, nálunk bűncselekmény, aki náluk vitéz, nálunk esetleg bojnyik. Úgyhogy tényleg jobb, ha az emberi szabadság szent eszméje nevében nem gondolkodunk, mert bizony úgy fognak állni a fejünkben a gondolatok, mint egy vándorcirkusz kerítése. Nem. Megvannak a gondolkodók, a nagyok, az okosok, írnak, olvasnak, látnak, hallanak, éreznek, gondolkodnak helyettünk, tessék csak őket követni. Mert nincs annál kétségbeejtőbb, mint amikor a raszszizmus, az idegengyűlölet, az antiszemitizmus, a sovinizmus – meg még mindenféle más izmusok – csapdájába esik a gyanútlan, gondolkodásra heccelt senki ember.
Na nem.
Mert hát tudjuk: élet és halál együtt mérendő.