Michael Walshot idézte Bayer Zsolt február 13-i vezércikkében: „A politikai korrektség az elme fasizmusa, azt akarja, hogy csak egy igazság legyen”. Pontos és fontos meghatározása ez a világ ideológiai környülállásának a politika és a szellem vonatkozásában a 21. században is. Az amerikai zenetörténész és kritikus, majd íróvá lett Walshtól abból az alkalomból hallhattunk ennél sokkal több okosságot, hogy tavaly októberben előadást tartott Budapesten, nemrégiben, 2015 augusztusában megjelent könyvének magyarországi bemutatásán. The Devil’s Pleasure Palace – magyarul Az ördög kéjpalotája vagy stílszerűbben: örömtanyája lehetne – a címe munkájának, amely összefoglalása az elmúlt évtized politikatörténet-stúdiumainak és a belőlük fakadó következetéseinek. A könyv alcíme konkrétabb:A kritikai elmélet kultusza és a Nyugat felforgatása, a veleje pedig, hogy amikor a marxizmus elmélete és gazdasági elképzelése megbukott a gyakorlati vizsgákon, a Marxot vallásos hittel követő tanítványok gyorsan átnevezték „kulturális marxizmusnak”, hogy ezzel a lepeltrükkel hurcolhassák tovább a vörös vírust a világban.
Az első világháború után a Közép- és Nyugat-Európában leszerepelt (másik irányba radikalizálódott) kommunisták ideológiai és politikai vezérei ügyesen átváltoztak szocialistákká (és szociáldemokratákká). Az 1930-as években belterjes értelmiségi műhelyük pállott melegében gyártották a filozófiának nevezett bóvlit. Walsh szerint az úgynevezett „frankfurti iskola” szellemi köréhez tartozó kutatók – Horkheimer, Adorno, Marcuse, W. Benjamin, Habermas és mások – nemzetközi társasága termelte ki magából azt a negatív társadalomfilozófiát, amely szerint „nincs semmi, amit ne lehetne megkérdőjelezni; nincs olyan szokás, intézmény, erkölcsi felfogás, amit ne lehetne kritizálni; semmi sem valódi a világban, minden csak illúzió és társadalmi konstrukció”. Idézi a szerző az egyik fecsegő filozófust, aki szerint ők „liberálisnak és demokratának mondják magukat, de el akarják törölni a szabadságot, és diktatúráról álmodnak”.
Itt jegyezzük meg, hogy az emigráns frankfurti iskola egyik (Moszkvában is elismert) eminense volt az a Lukács György – szintén filozófus –, aki az 1919-es kommün egyik népbiztosaként magyar katonákat lövetett agyon. „Lukácsék alá akarták aknázni és fel akarták robbantani az európaiak és amerikaiak álmát” – írja Michael Walsh. Az álmot a szabadságról és a társadalmi igazságosságról – tegyük hozzá. Lukács elvtárs tudományos és morális hagyatékát 1990 előtt és után az úgynevezett szabad demokraták tisztelték, ápolták, azután a politikai bukásukkal visszatértek kulturális és egzisztenciális hátországukba. Onnan folytatják a – pestiesen szólva – maxizmus-lejmizmust.
A Mandiner.hu cikkéből idézve „Walsh úgy látja: a második világháború után az ezen iskolát képviselő, vicces külföldi akcentussal rendelkező professzorok démoni gondolatai megfertőzték Amerikát is. Elterjedt a kritikai gondolkodás, ez a közép-európai nihilizmus pedig azóta is hódít az egyetemi campusokon”.
Így megy ez… modern korunk szolgáltató világában és kényelmes szellemi műhelyeiben, az Óperenciás tengeren innen és túl. A hülyeségnek már csak olyan a természete, hogy képes új és újabb hülyeségeket alkotni. Ami meg a „politikai korrektség” emberi elmére gyakorolt hatását illeti: a „fasizmusa” szó helyére nyugodtan odaírhatjuk a „kommunizmusa” szót. Így jobban hangzik. Az igazságosság felé harmadik út vezet.
Az első világháború után a Közép- és Nyugat-Európában leszerepelt (másik irányba radikalizálódott) kommunisták ideológiai és politikai vezérei ügyesen átváltoztak szocialistákká (és szociáldemokratákká). Az 1930-as években belterjes értelmiségi műhelyük pállott melegében gyártották a filozófiának nevezett bóvlit. Walsh szerint az úgynevezett „frankfurti iskola” szellemi köréhez tartozó kutatók – Horkheimer, Adorno, Marcuse, W. Benjamin, Habermas és mások – nemzetközi társasága termelte ki magából azt a negatív társadalomfilozófiát, amely szerint „nincs semmi, amit ne lehetne megkérdőjelezni; nincs olyan szokás, intézmény, erkölcsi felfogás, amit ne lehetne kritizálni; semmi sem valódi a világban, minden csak illúzió és társadalmi konstrukció”. Idézi a szerző az egyik fecsegő filozófust, aki szerint ők „liberálisnak és demokratának mondják magukat, de el akarják törölni a szabadságot, és diktatúráról álmodnak”.
Itt jegyezzük meg, hogy az emigráns frankfurti iskola egyik (Moszkvában is elismert) eminense volt az a Lukács György – szintén filozófus –, aki az 1919-es kommün egyik népbiztosaként magyar katonákat lövetett agyon. „Lukácsék alá akarták aknázni és fel akarták robbantani az európaiak és amerikaiak álmát” – írja Michael Walsh. Az álmot a szabadságról és a társadalmi igazságosságról – tegyük hozzá. Lukács elvtárs tudományos és morális hagyatékát 1990 előtt és után az úgynevezett szabad demokraták tisztelték, ápolták, azután a politikai bukásukkal visszatértek kulturális és egzisztenciális hátországukba. Onnan folytatják a – pestiesen szólva – maxizmus-lejmizmust.
A Mandiner.hu cikkéből idézve „Walsh úgy látja: a második világháború után az ezen iskolát képviselő, vicces külföldi akcentussal rendelkező professzorok démoni gondolatai megfertőzték Amerikát is. Elterjedt a kritikai gondolkodás, ez a közép-európai nihilizmus pedig azóta is hódít az egyetemi campusokon”.
Így megy ez… modern korunk szolgáltató világában és kényelmes szellemi műhelyeiben, az Óperenciás tengeren innen és túl. A hülyeségnek már csak olyan a természete, hogy képes új és újabb hülyeségeket alkotni. Ami meg a „politikai korrektség” emberi elmére gyakorolt hatását illeti: a „fasizmusa” szó helyére nyugodtan odaírhatjuk a „kommunizmusa” szót. Így jobban hangzik. Az igazságosság felé harmadik út vezet.