A kommunista diktatúrák áldozatainak nincs világnapja! – emlékeztetett e puszta tényre Rétvári Bence államtitkár a 2001 óta megtisztelt magyarországi emléknapon a Veritas Történetkutató Intézet által rendezett tanácskozáson. Hozzátette, az Európai Unióban 2011-ben kijelöltek egy dátumot, augusztus 23-át az önkényuralmi rendszerek áldozatainak emlékére.
Erről az uniós emléknapról eddig nem sokat lehetett hallani, a nyári vakáció csúcsidejében a legkevésbé ez a téma foglalkoztatja az európai polgárokat az idegenvezetők és a vesebetegek világnapja közti napokban. E jellemzően brüsszelita szellemű elképzelésnek az a fő hibája, hogy összemossa a 20. századi jobboldali és baloldali diktatúrák halálos áldozatainak – egymástól eltérő indíttatású és végrehajtású – történelmi végzetét, élő emlékezetét.
Egymás mellé rendeli az Európában 1938 és 1945 között elpusztított négy-hat millió zsidó (Jad Vasem-adat) sorsát a szovjet típusú kommunista rendszerek tízszer nagyobb arányú, a civil lakosság körében történt tömeggyilkosságaival 1917-től az 1950-es évek végéig. Ugyanekkor megosztja az emlékezést, hisz alig van az unióba tömörült huszonnyolc nemzet között olyan, amely ne szenvedett volna el politikai és etnikai genocídiumot a spanyol polgárháborútól a lengyelek, csehek, délszlávok, magyar és német entitások, balkáni és baltikumi népek politikai indítékú legyilkolásáig. (És ne feledkezzünk meg az Európán kívüli örmények, ukránok, krími tatárok, kaukázusi és szibériai etnikumok tragédiájáról sem, hogy messzebb ne menjünk Indonézia, Kína, Vietnam és Kambodzsa – a népirtások vörös csillagos bajnokai – irányába). A halál egyformán halál minden földi halandó számára, de a túlélő hozzátartozók, népek, vallások és kultúrák mindenkor megkülönböztették egymástól – más és más módon tisztelik – a saját halottaikat.
A nagy fővárosi temetőinkben egymáshoz közeli parcellákban nyugszanak a régi társadalmi osztályok tagjai, leszármazottai, az egykori jobboldali és kommunista katonatisztek, politikusok, írók és művészek, mindegyikhez más-más emberek, hívők látogatnak ki a temetőbe, és visznek virágot a sírjukra halottak napján. Nem emlékeznek közösen.
Sokszor van úgy, hogy nem az fáj, ami van, hanem az, ami nincs. Lennie kéne valaminek, lehetne is, és még sincs.
Nincs a kommunizmus áldozatai-nak legalább az emlékét megőrző, tiszteletét, kegyeletét és biztonságát megóvó állami törvénye Magyarországnak. Már többször is közel álltunk hozzá, hogy legyen, az Országgyűlés többsége által 2000. június 13-án elfogadott, 58/2000. számú határozat értelmében a rá következő év óta február 25-e a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja. Ezen a napon a szokásosnál több szó esik a vörös uralmak rémtetteiről, hivatalos megemlékezések, koszorúzások történnek az áldozatok emlékműveinél, a jobb iskolák erkölcsösebb tanárai, tanítói felütik a történelemkönyv idevágó lapjait. Szerte az országban, és ahol csak magyarok (és nem magyarok) élnek a Kárpát-medencében, és azon kívül megszámlálhatatlan kegyhely – emlékmű, oszlop, kopjafa, feliratos tábla és síremlék – található. Az ilyen emléknapokon fenyőkoszorúkat, nemzetiszínű szalagokat aggatnak rájuk, és február lévén, sokkal több van szóvirágból, mint az igaziból.
Az esztendő többi napján bármit el lehet, és szabad mondani az áldozatokról. Vannak ingerültebb évek, amikor szinte szokásba jön az emlékük piszkolása, a tetteik és áldozatuk lekicsinylése, utólagos és tudálékos értékelése, mérlegelése. Merthogy az országgyűlési ünnepnap-határozat semmire sem kötelez, törvény pedig nem született a halálon túli kegyeleti jogaik védelmében.
Kommunista diktatúra többször is regnált hazánkban. Először az 1919. március 21. utáni százharminchárom napos szovjet mintájú direktórium, amikor a „néphatalom” – valójában a forradalmi terror és a származási osztálybosszú – nevében a hivatalos adatok szerint ötszázkilencven ártatlan személyt gyilkoltak meg Kun Béla vörösgárdistái (Váry Albert főügyész tényfeltáró jelentése 1922-ből). Később, 1944 őszétől 1946-ig mintegy hétszázezer magyar állampolgárt vagoníroztak be a „felszabadítók”, és indítottak útnak a szovjet gulágokra rabszolgamunkára. Egyharmaduk soha nem tért vissza.
A legutóbbi napok helyenként provokációba fajult szoboravató megemlékezései felvetik a törvény meghozatalának időszerűségét. Ne történhessen meg Magyarországon hetvenegy évvel (!) a második világháború befejezése, hatvan évvel az 1956-os népfelkelés után, hogy néhány hisztérikus provokátor megakadályozhassa egy méltó emlékszobor felavatását.