Civil szféra

Az állampolgárokat átnevelésre szoruló, megbízhatatlan tömegnek tekintő diktatúra minden olyan szervezettől és mozgalomtól óvakodott, amelyet nem tudott teljes mértékben az ellenőrzése alatt tartani, így az autonóm szervezetektől természetesen szabadulni igyekezett.

Az alapítványokat felszámolták, az egyesületek többségét feloszlatták, az új öntevékeny szervezetek létrejöttét pedig hatalmi eszközökkel akadályozták meg. A megmaradt egyesületeket és társadalmi szervezeteket teljes párt- és állami ellenőrzés alá vonták. A nyolcvanas évekre az általános gyakorlat és a jogi szabályozás ellentmondásosan alakult. Miközben a gyakorlatban lazult az egyesületek állami ellenőrzése, a szabályozásuk – a korábbi falakat egyre kevésbé respektáló civil kezdeményezésekre reagálva – még szigorodott is. Egy 1970-es kormányrendelet kötelezővé tette az egyesületszervezési szándék előzetes bejelentését, egy 1980-as rendelet pedig arra is felhatalmazást adott a hatóságoknak, hogy a szervezést megtiltsák, ha a tervezett egyesületet politikailag vagy gazdaságilag veszélyesnek ítélik. Bár nyíltan ritkán éltek vele, de ez a joguk egészen 1989-ig megmaradt.

Alapítványt 1949-től 1987-ig egyáltalán nem lehetett létrehozni, ez az intézmény hiányzott a magyar jogrendszerből. Így természetesen nem volt mód az alapítványi szektor egyesületekhez hasonló fokozatos fejlődésére sem. A nonprofit szervezetek a nyolcvanas években aktív szerepet játszottak a politikai változások előkészítésében. Gyakran előfordult, hogy a hagyományos társadalmi szervezetekben és egyesületekben ellenzéki csoportosulások alakultak ki, vagy találtak menedéket, az újonnan létrejött szervezetek egy része pedig már nyíltan vállalta az ellenzéki szerepkört.

A folyamatok jól érzékelhetőek a Szé­chenyi Társaság történetének alakulásában is, amely kezdetben búvópatakként élte életét, hogy a rendszerváltás időszakában a felszínre törjön, s mára a civil szféra fontos szereplőjévé váljék. A magyar társadalom reformját, szellemi és erkölcsi megújulását szorgalmazók, az 1980-as évek elején egyre gyakrabban fordultak Széchenyi életművének, gondolatrendszerének megismeréséhez. A Széchenyi Társaság létrehozását indítványozó első kísérletek 1983 tavaszán történtek. De a társaság működésének engedélyezése körül nehézségek támadtak. A hivatalos szervek az egyesületek működését szabályozó törvények hiányával magyarázták halogató döntésüket.

Többéves előkészület után, 1985 őszén egy újabb kis közösség tett kísérletet a Széchenyi Társaság megalakítására. Kunszabó Ferenc író, Kriszt György építész, Mausz Gotthárd közgazdász és Daszkalovics Katalin jogász 1985. november 13-án engedélykérelemmel fordult a Művelődésügyi Minisztériumhoz, bejelentve szándékát, hogy Széchenyi Társaság névvel egyesületet kíván alakítani. Kérelmükhöz alapszabály-tervezetet is mellékeltek. A Művelődésügyi Minisztérium a tervezetet előbb a Magyar Közgazdasági Társasághoz, majd 1986 tavaszán a Hazafias Népfronthoz irányította, de az engedélykérelem hivatalos válasz nélkül maradt. A Széchenyi Társaság többéves folyamaton keresztül jutott el odáig, hogy 1987-ben hivatalosan is megalakulhatott.

Az alábbi célkitűzéseket fogalmazták meg: „A Széchenyi Társaság célja, hogy névadójának örökségét alapul véve, felekezetre, világnézetre és pártállásra tekintet nélkül munkálkodjék Magyarország, a nemzet felemelkedéséért, szellemi erkölcsi és anyagi gyarapodásáért, mindenkor szem előtt tartva az egyetemes magyarság érdekeit.” A szervezet a kezdetektől – hivatalos megalakulásáig is – a fent lefektetett elvek alapján működött, ami egyértelművé tette, hogy a nem támogatandó kezdeményezések között tartották számon. A szervezet körül feltűnt, illetve a megalakulásban valamilyen módon részt vett személyek kiléte is jól jellemzi a nyolcvanas évek folyamatait.

A teljesség igénye nélkül említsük meg, hogy a társasághoz köthető többek között Stumpf István, Beke Kata, Rubovszky András, Bölcskei Gusztáv, Kunszabó Ferenc, Katona Tamás, Fekete Gyula, Siklós Csaba. Közülük jó néhányan aztán a rendszerváltás évét követően már „hivatalosan” is politikai pályára léptek, tapasztalataikat immár pártpolitikai téren gyümölcsöztetve. A diktatúra feltételei mellett is minden ellenszolgáltatás nélkül, magyarságuk felvállalásával a nemzeti ügyért igyekeztek tenni. Gondoljunk csak arra, hogy semmi esélyt sem láttak kezdetben arra, hogy a jövőben, pláne a közeljövőben politikai rendszerváltozás történhet hazánkban. Az említett személyek sorsa is jól jellemzi, hogy a rendszerváltás, illetve az azt követő időszak aktív politikai szereplőinek java része a nyolcvanas évek szárnybontogató civilszerveződéseiből nőtt ki. Ezért is érdemes a rendszerváltás történetének, lélektanának megértéséhez a nyolcvanas évekbeli hazai civilkezdeményezéseket, egyes szervezeteket behatóbban is vizsgálni.

Juhász Pintér Pál
a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum munkatársa